Térdelésipar
Kálmán Olgát nézem a Facebookon. A saját, önálló magyar úton és a sorba be nem álláson gúnyolódik.
„Orbán Viktor: »Mi csak Isten előtt, a haza előtt és lánykéréskor szoktunk letérdelni.«
Én: Mi meg akkor is, ha le kell hajolnunk a megalázottakhoz, kirekesztettekhez, és fel kell segítenünk őket, hogy velük együtt tudjunk felállni.”
Uh! – horkan fel az egészséges lelkületű ember. Ami ennyire gusztustalanul patetikus, az csakis hazugság lehet.
Az ízléstelenül humanista és emberbarát lózungok mindig paravánoznak valamit. Mert az emberi természettől ez messze áll. Az ember nem ez.
Lehajolás. Hát, az a drogos bűnöző, aki előtt most Olga szerint hajbókolni kéne, az is biztos lehajolt, amikor elejtette a kését, amivel várandós nőket rabolt ki. Olga itt abban csúsztat, hogy a miniszterelnök úr nem általában a térdelésről beszél, hanem a valaki előtt térdelésről.
Közben egy képet is nézek. Eredeti újságkivágás. A Képes Sport című lap fotója 1940 áprilisából. Berlin, százezer néző: náci karlendítés a Németország–Magyarország (2:2) mérkőzés előtt. Ott a két csapat felsorakozva, és a német csapat felemelt karral áll. A korabeli lapban közölt felvétel tanúsága szerint a teljes magyar csapat (és a belga játékvezető) megtagadta ezt. Úgy látszik, mi már akkor sem szerettünk beállni a sorba, és Olga akkor, ott nyilván azt követelte volna, hogy megtegyük.
Tökéletes a párhuzam. Annyi apró különbséggel, hogy ott abba a sorba kellett volna beállni, ami idegen, nem a mi érdekünk, és azt mondja, hogy a fehérek jobbak, most meg egy olyan sorba kéne beállni, ami szintén idegen, szintén nem a mi érdekünk, és azt mondja, hogy rosszabbak.
Nekünk egyetlen sorba szabad csak beállni, és egyetlen rituálét szabad követni, legyen az térdelés, karmozdulat vagy akár orrtúrás. A magyar érdek. Én úgy érzem, ott állunk, és Olgáékat pont ez zavarja.