Figyelemre méltó érveket sorakoztat fel a finnugrista nyelvelmélet ellenében lapunk múlt heti számában Ennyit? Ugyan hol? című írásában dr. Horváth László. Aligha vitatható, hogy a bő száz éve magának korántsem tudományos, sokkal inkább kontraszelektív alapon kizárólagosságot vindikáló hipotézis, pontosabban annak tábora egyre ingatagabb.

A hiteles cáfolat súlyát ugyanakkor gyengítik a téma taglalásakor rendre felbukkanó közkeletű tévedések. Dr. Horváth László is hivatkozik például a Trefort Ágoston egykori közoktatás- és vallásügyi miniszternek tulajdonított, a finnugrizmust politikai okokból pártoló állítólagos idézetre, mely szerint „nekem (…) az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.” Erős érzelmeket kiváltó mondatok ezek, ám semmilyen forrás sem igazolja, hogy Trefort szájából valóban elhangzottak. Mindmáig senki nem tudta megjelölni, hogy pontosan hol és mikor mondta volna ezt a miniszter, ellenkezőleg, különböző dátumok keringenek a közbeszédben, 1876, 1887 és 1872 is felbukkan, ami jelzi a dolog komolytalanságát.

Ugyancsak tévedés a finnugrista hipotézisnek a magyarságra erőltetését a „Habsburgok” (más verzióban „az osztrákok”) ármányának, 1848–49-et követő bosszújának betudni. Valójában Szamosközy István (1570–1612), a Habsburg-pártisággal aligha vádolható Bocskai István történetírója vetette föl először az obi-ugor nyelvek és a magyar nyelv rokonságát a XVII. század elején. Sajnovics János matematikus, csillagász 1770-ben írt könyvet a magyar és a lapp nyelv általa vélt rokonságáról (Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse). A nagyenyedi főiskolának saját vagyonából ásványtárat létesítő, könyvtárát a zilahi gimnáziumra hagyó Gyarmathi Sámuel orvos, nyelvész 1799-ben megjelent Affinitas linguae hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata (A magyar és a finn nyelvrokonság nyelvtani eredetének kimutatása) című nagylélegzetű munkájában ugyancsak e hipotézis mellett tette le a garast. A néprajztudós Reguly Antal is a magyarság és a finnugor népek közti nyelvi és kulturális rokonságot vallotta, akárcsak az 1848–49-ben Szatmár vidékén nemzetőrként szolgáló Barna Ferdinánd nyelvész.

Ami a leggyakrabban emlegetett, teljes joggal kritizált Hunfalvy (Hunsdorfer) Pált illeti, ez a szepességi szász jogász nyelvészeti ismeretek híján műkedvelőként nyelvészkedett, és már az 1840-es években a finnugor elmélet felé fordult az érdeklődése. A Habsburg–Lotaringiai ház – illegitim – trónfosztását deklaráló 1849-es debreceni gyűlés jegyzőjeként Haynau 1850-ben halálra ítélte, három nappal később a táborszernagyot leváltották a megtorlást irányító pozíciójából, Hunfalvy sokakkal együtt pedig kegyelmet kapott. Bár a közbeszédben őt szokás a legfőbb „Habsburg-bérencnek” nevezni, 1848–49-es eseményekben viselt szerepe ennek épp ellenkezőjéről tanúskodik. Nem valamiféle rút összeesküvés, hanem Hunfalvy hozzá nem értéssel párosuló féktelen becsvágya tette őt a XIX. század második felének legarrogánsabb, erkölcsi korlátokat nem ismerő, tudományos alapokon álló vitapartnereit emberi mivoltukban megalázni és a szakmai közéletből kirekeszteni igyekvő törtetővé.

Kíméletlenségében partnerre lelt az általa Magyarországra hívott német nyelvészben, Josef Budenzben, aki személyeskedő, szakmai érveket mellőző kirohanásban söpörte le a magyar nyelv törökös kapcsolódásait kutató Vámbéry Ármin alapos kutatásait, „szóhasonlítások nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányt halmazának” és haszontalannak minősítve a neves orientalista munkásságát. Nem politikai alapon, pláne nem valamiféle titkos összeesküvés ügynökeként, hanem emberi jellemtelenségből.

Világos tehát, hogy a finnugor elméletet nem Bécsben találták ki, hanem annak már a XVII. században akadtak hívei, olyanok is, akik korántsem voltak a Habsburg-, majd később a Habsburg–Lotaringiai ház hívei. Később pedig olyan jeles személyiségek is e feltevés mellé álltak teljes meggyőződéssel, mint a kultúrpolitikusként is maradandót alkotó történettudós, Hóman Bálint, aki finn–magyar őshazáról és a magyar nyelv kétségbevonhatatlan eredetéről írt Ősemberek-ősmagyarok című, kéziratai és jegyzetei alapján 1985-ben Buenos Airesben posztumusz kiadott munkájában.

A finnugristák között akadtak jóhiszeműek és rosszindulatúak, tudósok és műkedvelők, magyarok és külföldiek egyaránt. Hátterük, indíttatásuk más és más, csupán az közös bennük, hogy egy mára egyre inkább visszaszoruló hipotézis hívei voltak. Az elmélet repedezik, ám katedrák, egzisztenciák, nem utolsósorban emberi hiúságok dúcolják alá, és ez olyan kötőanyag, amit csak tudományos igényességgel, tényekre alapozott érveléssel lehet szétbontani.