Tézis, antitézis
Válaszúthoz közeledik Európa. Nem idén ér oda, nem is jövőre, hiszen a történelem rendszerint nem évekkel, hanem évszázadokkal dolgozik. Az útelágazás mégis itt van előttünk, látótávolságban. Az ipszilon egyik ágán a ’68-as eszmékből táplálkozó, az értelmiségi pályák óriási többségét, az egyetemeket, a médiát, a könyvkiadókat, a színházakat és koncerttermeket ellenőrzése alatt tartó liberális elit ígéri hegemóniájának folytatását, a másik felé a politikai értelemben vett lázadók törekednek. Az előbbiek a globalizáció és a gender hívei, az utóbbiak a nemzetállam pozícióit védenék, és a családra építenék a jövőt.
A nyilvánosságban tapasztalható hatalmas liberális túlsúly azt a látszatot kelti, mintha ők diktálnák a tempót, ők tematizálnák a közbeszédet, a lázadóknak pedig csak a követés, a reagálás szerepe jutna. A közelmúltban lezajlott néhány választás azonban megmutatta, hogy éppen fordítva van: a lázadóké az állítás, a tézis, és a liberálisok számára maradt az antitézis, a tagadás képviselete. Fényes bizonyítéka volt ennek a brandenburgi tartományi választás: az AfD tézisével szemben a régi elit összes pártja még saját szavazótáborukat is föláldozva a tagadást kínálta: bárkit, csak ezeket ne!
A francia nemzetgyűlési választásokon ugyanez történt. Le Pen Nemzeti Tömörülése tett egy állítást az ország jövőjéről, amivel a többiek nem a saját, szükségszerűen különböző nézeteiket állították szembe, hanem a Nemzeti Tömörülés tagadását. Ez lesz a tétje az amerikai választásnak is: az embereknek Trump és nem Trump között kell majd választaniuk.
Vasárnap Ausztriában a mindenki egy ellen brandenburgi receptje kudarcot vallott, és a Szabadságpárt első helyen végzett. A régi elit pártjai most majd füstös szobákban próbálják kisakkozni, miként lehet felülírni az osztrák választók akaratát, és a győztest mégis távol tartani a hatalomtól (lásd Hernádi Zsuzsa cikkét az osztrák választásról). A tagadás, az antitézis, a „bárkit, csak őket ne!” azonban nem épít jövőt. És ez Magyarországon is igaz.