Tisztelet a hősöknek

„Ha ott lépkedsz a Békemenetben, ha látod az előtted és a mögötted haladókat, ha visszatekintve megpillantod azt a lenyűgöző sokaságot, aminek te is cselekvő része vagy, hiszen együtt gyalogoltok az úton, akkor tökéletesen érzed, hogy ez most több, mint egy politikai rendezvény, ez valami olyan hatalmas erejű cselekedet, ami megváltoztat, megerősít, fölemel és bizonyos értelemben megvált téged” – írtam egy hete, és ma nem írhatok másként.

Bár mindegyik csodálatos volt, és az elsőt soha nem lehet elfelejteni, ez a mostani volt mégis a legcsodálatosabb. Ez most tényleg a szó minden értelmében szakrális cselekedet volt. Az ég soha nem ragyogott olyan fényesen, mint ezen a délutánon, a felhők soha nem tündököltek olyan fenyegető szépséggel, mint ezúttal, és ami a legfontosabb, soha még nem ragyogott ilyen szépen a szeretet és az öröm a vonulók arcán.

Igen, ez zarándoklat volt, és ez a magyarázata annak a hihetetlen sokaságnak, amely megjelent ezen a szent Békemeneten. Rengetegen voltunk, de nem lettünk tömeg, hanem olyan sokaság, a cselekvő hősök sokasága, amelyet nem az indulat, még csak nem is a féltés, hanem a szeretet hozott ide.

Felfoghatatlanul sokan voltunk. Miközben a menet eleje már elért az Erzsébet térre a színpad elé, a végén még nem jutott fel mindenki a Gellért térről a Szabadság hídra. Lehet, hogy akik leghátul jöttek, nem látták az első kivetítőket, és talán nem hallották vagy csak részben a miniszterelnök beszédét. Ilyen sok emberre ugyanis nem lehetett számítani.

Ám akik eljöttek, akárhol álltak is a menetben, akár láttak és hallottak mindent, akár nem, mind cselekvő hősei voltak egy nagyszerű történésnek. Valami olyannak, amire senki nem számított. Valami megmozdult a néplélekben, mintha a nemzet szebbik része meg akarta volna mutatni magát: íme, élek, létezem, tudom a dolgomat, készen állok az újabb nagy próbatételre.

A miniszterelnök beszéde harmóniában volt a helyzettel. Arról és úgy beszélt, amiről ott és akkor szólnia kellett. Volt a beszédben elszántság, keménység, de humor és tisztelet is, és végtelen bizalom önmagunkban és a Mindenhatóban. Igen, Orbán Viktor beszéde immár hozzátartozik a Békemenetekhez, mert ez a beszéd adja a beteljesülést, de soha ilyen mély harmóniában nem volt a vo­nu­lás zarándoklata a mi­nisz­terelnök által elmondot­takkal.

Tisztelet mindazoknak, akik eljöttek: ők hősök voltak mind, mert a jelenlétükkel erőt adtak mindazoknak, akik lélekben együtt voltak velünk, akik a televízió jóvoltából otthonról kísérték ezt a csodálatos vonulást.

Ez a mi közös kincsünk, ez a képesség, ahogy Székelyföldről, Felvidékről, Nagyatádról, Bécsből vagy a Muravidékről, közelebbi és távolabbi tájakról eljöttek az emberek, mert tudták, érezték, hogy el kell jönniük. A cselekvő sokaság és a cselekvésre hivatott, bátran cselekvő politika találkozása magyar sajátosság, nem tudunk arról, hogy hasonlóra akadna példa a világban.

Olyan ez a találkozás, mint egy nagy nemzetgyűlés. A nemzet elküldi legjobbjait a Kárpát-medence minden tájáról, hogy kinyilvánítsa hitét és bizalmát, hogy megerősítse az összetartozás tudatát. Mindezt megpecsételi a miniszterelnök szónoklata. A kettő összefügg és egymást erősíti. Az elhangzott szavaknak a jelenlévők adnak különleges súlyt és erőt, ugyanakkor e szavak képesek erőt adni a sokaság révén az ország minden lakójának, hogy akarjon és merjen hinni a győzelemben.