Tisztelet Attila királynak!

Magyarország bátrabb, mint a történészei. Miközben a nemzeti őstörténetet és eredetet tagadó, illetve az ezzel óvatosan vitatkozó történészszakma nem akar vagy nem mer egyértelmű kijelentéseket tenni a magyarság múltjának olyan lényeges szakaszáról, mint például a hun–szkíta nagykirályhoz, Attilához való viszony, addig az elutasító avagy bátortalan történészi felfogással szemben a valóság az, hogy Magyarország fővárosa egy hun herceg, Buda nevét viseli.

Ha nem volt egyértelmű közünk a hunokhoz, akkor miért viseli fővárosunk az egy ideig társkirályként is uralkodó hun Buda nevét? És miért van az, hogy ha egy magyar történész munkáját olvassuk e tárgykörben, akkor tíz esetből kilenc alkalommal a szóban forgó uralkodót is inkább Bleda névvel említik, esetleg zárójelben téve neve mellé: (Buda), nehogy véletlenül ráismerjünk?

De Magyarország fővárosa nem Bledapest, hanem Budapest! Miért viselné a magyar főváros egy ötödik századi herceg nevét, ha nem azért, mert a nemzet értelme és érzelme szerint e herceg igenis magyar volt? Igen, magyar, hiszen tudjuk, hogy az ősi népnevek többsége beszélő, avagy törzsi név, esetleg egy néprész neve, aminek következtében egy magyarul nem tudó idegen hajlamos azt hinni, hogy a magyar, a székely, a palóc, a kun, a jász és a többi, az mind más nyelven beszél, holott egy test az mind és egy lélek, bár az ősök olykor távolról érkeztek ide, ám azok is mind rokonok.

Miért nem támadt még egyetlen történész sem, aki merné föltenni a kérdést: miért éppen Buda lett Buda névadója? És ha igen, akkor miért nem Attila? Elvégre a középkori német krónikák következetesen Etzilburgól, Attilavárról beszélnek, ami az utalások szerint a Duna partján állt valahol Esztergom és Óbuda között. Ám a magyar emlékezet nem ismert Attilavár nevű települést. Mi Budát ismerjük. Vajon miért? Mi történhetett? Miért nem próbáljuk meg ezt a titkot fölfejteni? Miért nem merjük legalább megkérdezni önmagunktól, hogy miért lett Budavár névadója Buda?

Miért nem viseli Attila király nevét egyetlen település, egy dűlőút vagy csak egy patakocska sem? Miért törlődött ki a közös emlékezetből a történelem legnagyobb uralkodójának emléke, és miért menekült meg a testvére? Miért nem zavar bennünket ez a különös, többrétegű ellentmondás? Miért szajkózzuk óvatosan, amit a nemzetidegen politika évszázadok alatt igyekezett a fejünkbe verni, hogy szedett-vedett, népvándorlások hullámán idesodródott, mindenhonnan szavakat és kultúrmorzsákat fölszedegető, jelentéktelen pusztai nép vagyunk, akiknek a generációk óta lovaglástól meggörbült lába a földművelésre való áttérést követően egyenesedett ki az egyenes barázdában? Miért nem ütöttük agyon, aki ilyen állított rólunk?

Attila király a miénk. Mi az ő népe vagyunk. Hatalmas népfolyam – nem egyetlen – leszármazottaiként minden okunk megvan arra, hogy tiszteljük és szeressük dicső őseinket és bátor elődeinket, akik másfél ezer évvel ezelőtt is belakták ezt a világot. Bizony, az az igazság, hogy ami az ismert magyar – hun, szkíta, avar – államiságot illeti, az minimum másfél ezer éves.

Nekünk nem kell magunknak új történelmet, új legendákat kitalálni, hogy igazoljuk jelenlétünket a világban. Nekünk csak egy dologra van szükségünk: bátorságra az emlékezéshez. És önmagunk vállalására, hogy aminek lát bennünket a világ, arra azt merjük mondani: igen, jól látjátok, mi azok vagyunk. És büszkék vagyunk rá.

Isten kardja a mi kezünkben! című összeállításunk cikkei ide kattintva olvashatók. Alább belelapozhatnak a mellékletbe.