Tiszteletlenség
Belenéztem az új Obi-Wan Kenobi-sorozatba. Különös dolgokat tapasztalok. Mintha a szálak nem lennének kellőképp elvarrva. Amikor az eredeti Star Warsban a Tatuinon – ami állítólag egy eldugott hely a Galaxisban, és mégis minden ott történik – Luke megmutatja a hologramot Leia hercegnővel, Kenobi viselkedésében semmi jele annak, hogy erről az illetőről valaha is hallott, és amikor Vader lekardozza Ben Kenobit, akkor is úgy vigasztalja Luke-ot, mint aki, jaj, szegény, elvesztette ezt a fura bácsit, aki fontos volt neki.
Mármint csak neki. Ebben az új részben meg a gyerek Leia hercegnőt mentegeti ki a rabságból, és tűri az állandó pofátlankodásait.
Törtem a fejem, hogyan oldhatnám fel ezt az ellentmondást, aztán megvilágosodtam.
A kis Leia olyan mértékben elviselhetetlen, hogy nem csoda, ha Kenobi nem akar rá emlékezni, és elfelejtette, hogy már ismeri, és hajdanán megmentette.
Amúgy a sorozat ritka pocsék egy fércmunka, semmi filmes hangulata, vacak tévéfilm, ezer sebből vérzik, nem is értem, hogy a stúdió hogy engedhet meg magának ilyen szintet. Van ebben az egészben valami, ami kifejezi korunk lényegét. A tiszteletlenség.
Ez a széria nem tiszteli az alapokat, a gyökereket, amikre épít. Ha azt mondom, hogy liberális vagy libsi – a kettő nem ugyanaz –, nem okvetlen azért van, mert fekete színésznő az egyik főgonosz, és a gyereklány ugráltatja a férfiakat, hanem az a tiszteletlenség, ahogy egy átlag haladó szellemű a saját hazájáról, gyökereiről beszél. Ez a tiszteletlenség ma mindent áthat, és teljesen beteges, hogy kölykök hiszik magukról, ők a világ közepe, miközben azt, hogy a fiataloknak meg kell felelni, ezt az idősebbektől hallották. „Mi, fiatalok”, olvastam nemrég egy pökhendi tini kinyilatkoztatását a Facebookon. „Mi, fiatalok.” Ennél boomerebb szöveget már rég hallottam.
Ahogy a 14 éves gyerek nem tiszteli a szüleit, akikből él, a Disney sem tiszteli az alapanyagot, amire a következő pár millió dolláros hasznot építi.
