Tizennégy

Egy békés, március végi kedden a magyar futballválogatott barátságos mérkőzésen kettő–nullára legyőzte a koszovói válogatottat. Ha ez a hír tíz évvel ezelőtt, hasonló képességű ellenfél fölötti győzelemről beszámolva lát napvilágot, a fanatikus drukkereken kívül aligha érdekelt volna bárkit is. A mérkőzést, hogy ne legyen kínos az üres lelátó, jó eséllyel valamelyik elöregedett vidéki stadionban játszották volna, harmadház előtt. Most viszont a Puskás Arénában hatvanezer ember énekelte a Himnuszt a győztes magyar csapattal, amely ezzel immár sorban a tizennegyedik összecsapását fejezte be veretlenül.

Mi történt közben?

Az történt, ami egyértelműen ritkán következik be: a kitartó munka megteremte a maga gyümölcsét. A hazai futballnak jól célzottan juttatott pénz, paripa és fegyver, a korszerű stadionok, a támogatás, a megfelelő szakemberképzés létrehozta azt a struktúrát, amelyben a tehetségek érvényre tudnak jutni. Éppen ebben áll a nagy titok: a sportág irányítóinak nem focizni kell megtanítani a gyerekeket – az az edzők dolga –, hanem annak a feltételeit kell megteremteniük, hogy a legjobb edzőket és játékosokat maga a rendszer válassza ki és emelje fel. Magyarán, hogy érvényesüljön a tehetség. Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben pontosan ez történt. A munka valójában már hamarabb elindult, de ennek a játéknak olyan a természete, hogy az eredmények csak hosszú idő után következnek. De következnek.

Fontos játék a futball, de persze, hogy nem csupán arról van szó. Nem csak a nemzeti válogatottak, egész nemzetek sikeressége múlik azon, hogy sikerül-e olyan társadalmi struktúrát létrehozni, amely utat nyit a tehetség kibontakozására. A futballistának, a matematikusnak, a tanárnak, az asztalosnak, az operaénekesnek, a közgazdásznak, a vállalkozónak, a kereskedőnek. 

A magyar futballválogatott sikere bizonyítja, hogy kellő elszánással és kitartással a cél elérhető. A hatvanezer néző együtt ünneplése pedig azt bizonyítja, hogy a közönség lelkesen fogadja az eredményt.