A zászlón Isten és a nemzet jelképe áll, vagyis az égi és a földi tökéletesség, az ideális létállapot szimbóluma. Az ehhez vezető út azonban többféle, ráadásul vannak, akik gyorsan haladnának az áhított cél felé, miközben vannak olyanok is, akik óvatosan körülnéznek minden kereszteződésnél, nehogy bajuk essék. De mind egy irányba tart, egy igazságos, erkölcsös, a mainál szebb jövő felé. Olykor összefutnak az utak, keresztezik egymást, és a haladóknak választaniuk kell, hogy kiknek adjanak elsőbbséget, a gyorsan szaladóknak, vagy a fontolva haladóknak. És a tolvajok, a gyilkosok, a rablók és más bűnözők? Ők nem járhatnak az úton. Igaz, nem is akarnak. Az út menti bozótosban lapulnak, átkozva az őket megvető társadalmat, és már csak abban reménykednek, hogy talán egy világháború elhozza számukra az esélyt adó káoszt…

Van ilyen boldog világ? Van bizony. Lengyelországban. Ahol eddig a temperamentumos jobboldal volt kormányon, és a mérsékelt szárny volt ellenzékben, most pedig helyet cseréltek. A mérsékelt jobboldal a gazdapárttal alkot koalíciót, hogy a gyorsan szaladók és a fontolva haladók ne kényszerüljenek egy táborba. Lengyelországban a jobboldalon több a tábor, de rendíthetetlenül egy a zászló. És az a legszebb, hogy a Szejmben egy szék sem jut a mi szocialistáinknak megfelelő bűnözőknek, sem az SZDSZ lengyel változatának. Ezek ott nem férnek be az országgyűlésbe.

Szegény Magyarország. Hallgatom az egyik rádióban Morvai Krisztinát, akit arról faggat a riporter, hogy mi a véleménye a tüntetőkről, akik 22-én este összecsaptak a rendőrökkel. Keserű, csalódott emberek, ami érthető, feleli Morvai Krisztina, hiszen egy véreskezű Néró vezeti az országot. És hozzáteszi, a modern demokrácia egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, ha egy hibbant, elmebeteg őrült foglalja el a miniszterelnöki széket.

Minden ebből következik. Szilvásy György és társai a pesti Operaházat környező utcák látványos és provokatív kiürítésével kijelölték azt a küzdőteret, ahová némi taktikus buzdítás után annak rendje és módja szerint meg is érkezett a csuklyás „vadak” – ahogy francia mintára Hegedűs Zsuzsa szociológus nevezte őket – serege. Vezérük sietve megadta magát, a sereg pedig kicsit dobálózott, majd szétoszlott…

A lapzárta utolsó pillanataiban fejezte be Orbán Viktor volt és remélhetően leendő miniszterelnök a beszédét az Astoriánál, így a lap nyomdába adásakor nem volt tudható, még mit hozott az ünnep estéje. De bármit hozott, az kiderült, hogy bár a zászló továbbra is fennen lobog, és továbbra is csak egy zászló van, a táborban elkerülhetetlen seregszemlét kell tartani. Kiderült, hogy a nemzeti romantikusok – ahogy Szekfű Gyula nevezte el őket – ösztönösen vonzódnak az alulról építkező mozgalomhoz, mert cselekedni akarnak. Lakitelek óta a legértékesebb politikai erőt éppen ez a magatartás adja, amelynek ma bár bizonyíthatóan higgadt, fegyelmezett, szélsőségtől mentes, ugyanakkor erőteljes megnyilvánulási formája lett a Magyar Gárda, amely ezzel le is rázta magáról a rágalmakat.

Szánalmas, hogy éppen az a Loppert Dániel határolódott el tőle, aki annak köszönheti kicsinyke politikai súlyát, hogy egyszer majdnem valami hasonlót tett, mint a mostani gárdisták, ki merte mondani a véleményét. Az pedig szégyenletes, hogy a határon túli jobboldali magyar ifjúsági szervezetek Danika biztatására egy felvidéki tanácskozáson kórusban határolódtak el a Gárdától. Miért félnek a nyugodt erőtől? Hát nem erre vágytak? Még mindig nem verik őket eléggé?

Mostanában egyre több szó esik Gyurcsány leváltásáról. Ez hamar bekövetkezik, mert nem csak a jobboldal, a baloldal is meg akar már szabadulni tőle. Éppen ezért ideje volna beszélni a lényegről: arról, hogy milyen országot akarunk, s ki milyen úton kíván eljutni az áhított cél felé. Valamint arról – s ez a legfontosabb -, hogy amennyire csak lehet, segítsük egymást, mert gyorsnak és lassúnak, gyávának és bátornak, higgadtnak és vakmerőnek végül együtt kell a célba érnünk. Úgy, ahogy a lengyeleknek sikerült.