Amióta a furcsa forradalom Romániában elsöpörte Ceaucescu diktatúráját, az erdélyi magyarság előtt egyvégtében két politikai lehetőség áll: a negyvennyolcból nem engedve keményen kiállni a jogaiért (lásd Deák: amiről egy nemzet önként lemond, az örökre elveszett), vagy pedig a nagyobb erő elől elhajolva, alkalmazkodva, ezer alkut kötve hozza ki az adott helyzetből, amit lehet (lásd a Fejedelemség a két pogány között). A dilemma valós, és a válasz egyáltalán nem egyszerű. Az embernek egy élete van, és senkinek nincs joga azt követelni, hogy azt bátor és elvhű éhezéssel töltse el. Élni kell, lehetőleg nem kiszolgáltatva a szegénységnek, boldogulni, a gyereket iskolába járatni, gyarapodni, az öreg napokra valamit félretenni.

Azzal, hogy az erdélyi magyarság politikai pártja, az RMDSZ bekerült a romániai hatalom legfelsőbb köreibe, ezer és ezer módja nyílt annak, hogy segítse a magyarságot. Hogy jusson pénz a magyarlakta területeknek is, hogy magyar vállalkozók is nyerjenek pályázati támogatásokat, hogy a magyar falvakban is épüljenek utak, oda is települjön munkalehetőség.

Csakhogy az alkalmazkodás sokszor nehezen választható el a megalkuvástól. Egyezkedés és jogfeladás sokszor alig különböznek egymástól. Létezhet olyan politika is, amely azt mondja, hogy nem alkukat kötünk, hanem jogokat követelünk. Ha valamiből tíz jár, nem alkuszunk meg háromban, még ha azt kockáztatjuk is, hogy egy sem jut. Az erdélyi magyar közéletben ez a megközelítés is tizenhét éve jelen van, bár a felső hatalmi körökbe mindeddig nem sikerült betörnie. Az álláspont első számú képviselőjének általában Tőkés Lászlót tekintik, de ő távolról sincs egyedül. Önkormányzatokban, szellemi műhelyekben mindenütt találkozhatni a – mondjuk így – jogpártiakkal, akik igazukért a konfrontációt is készek vállalni.

Első ránézésre úgy tűnik, hogy a Markó Béla vezette RMDSZ, és a Tőkés László közötti szembenállás, amely most az európai parlamenti választások kapcsán csúcsosodott ki, ezt a különbséget jeleníti meg. Ráadásul azzal a veszéllyel, hogy a szembenállás, más megfogalmazással széthúzás következtében a magyarság képviselete is odaveszhet. Ám mindkét feltételezés téves. A vita nem erről szól, hanem emberek és eszmék szabad versenyéről, magyarán, demokráciáról.

A kiinduló pont az, hogy Romániában csak egységes magyar pártnak van esélye arra, hogy bekerüljön a parlamentbe, és ott hathatósan képviselje a magyarság érdekeit. Ha két magyar párt indul, nagy valószínűséggel mind a kettő veszít. Ezt minden értelmes ember átlátja. Az erdélyi magyarság ezért fegyelmezetten kitart amellett a párt mellett, amely a furcsa forradalom után létrejött.

Csakhogy ez a párt mára megmerevedett struktúrává vált. Olyan hatalmi mechanizmus alakult ki benne, amely gyakorlatilag kizárja a belső versenyt. Forma szerint alulról építkezik, valójában viszont föntről lefelé, a vezetők jelölik ki azokat, akik vezetőválasztásra jogosultak. Az RMDSZ legfelső köreiben dől el, hogy kiből lesz képviselő- és szenátorjelölt a biztos befutó kerületekben, ott választódnak ki az államhatalomba delegált emberek, föntről lefelé áramlik a pénz és a hatalom, amit lentről fölfelé lojalitással lehet kiérdemelni. Mára lényegében kialakult az örökös elnök, örökös szenátorok, örökös képviselők rendszere, teljesen függetlenül attól, hogy azok az emberek milyen teljesítményt nyújtanak.

És mindezt az összefogás jelszavával. Amellyel az RMDSZ – nincs ok kerülni a szót – szemrebbenés nélkül visszaél. Minden követ megmozgat azért, hogy a saját térfelén ne legyen versenytársa. Azt mondtuk, RMDSZ – pedig csupán egy a hatalomba belenőtt elitről van szó. Egy tucat ember dönt mindenben, ide értve azt is, hogy a legközelebbi választásokon ki legyen az a tucat ember, aki mindenben dönthet.

Mert választások, tisztújítások vannak, formailag minden megfelel akár a legkényesebb ízlésnek is. Markó Bélát kongresszusok sora erősítette meg elnöki tisztségében, a vezetőség többi tagjait szintén. A pártban azonban olyan erőviszonyok jöttek létre és rögzültek, amelyek a valódi versenyt kizárják. Még a legtöbbek szemét csípő, milliárdossá gazdagodott Verestóy szenátort sem lehet kimozdítani a pozíciójából, nemhogy a párt elnökét.

Megoldás pedig volna. Az RMDSZ vezető politikusainak egyfajta magyar népszavazáson, belső választáson kellene megmérkőzniük kihívóikkal, közvetlenül, nem pedig manipulálható áttételeken keresztül. Ez annyira nyilvánvaló igény, hogy többször neki is futottak már, de az erre szánt pénz valahogy mindig másra fordítódott, a választás mindig elmaradt. Egy időben jogi kifogásokkal halogatták a dolgot, mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy jogi akadálya egy ilyen megmérettetésnek nincs. AZ RMDSZ vezérkara azonban az egység jelszava mögé bújva továbbra is visszautasítja a nyílt versenyt.

Tőkés László most az európai parlamenti választásban rejlő lehetőséget ragadta meg, ezen az úton kényszerítette rá az RMDSZ-t, hogy választási párbajra álljon ki vele az erdélyi magyarság elé. A kérdés nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy az erdélyi magyar politikába visszatér-e az igazi demokrácia, vagy sem.

Az persze meglehet, hogy a két erő kioltja egymást, és végül sem Tőkés, sem az RMDSZ két jelöltje nem nyer mandátumot. Ez azonban távolról sem akkora veszteség, mint amekkorának a változások elodázásában érdekelt RMDSZ lefesti. Valójában időközi választásról van szó, 2009-ben minden uniós országban, így Romániában is újból európai parlamenti választásokat tartanak, legrosszabb esetben tehát csupán annyi történik, hogy az erdélyi magyarság két évvel később jut az egy-két fős képviselethez. Ez az ár pedig bőven megéri azt a lehetőséget, hogy végre nyílt küzdelemben derüljön ki, milyen politikát és milyen politikusokat támogat valójában az erdélyi magyarság.