Történelem

Ha nem volna gyakran olyan rettenetes a valóság, az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján megmosolyoghatnánk a japán–amerikai történésznek, Francis Fukuyamának 1989-ben, a berlini fal leomlásakor megfogalmazott, világszerte emlegetett jóslatát a történelem végéről, amely szerinte a nyugati liberális demokrácia végső győzelmében teljesedik ki. Azóta sem múlt el talán egyetlen nap sem, amikor a Föld valamely pontján ne dúlt volna háború, időről időre a középkort idéző járványok pusztítanak, és egész népek indulnak el, hogy új hazát hódítsanak maguknak. A történelemnek esze ágában sincs nyugállományba vonulni, itt dübörög az orrunk előtt, „forr a világ bús tengere”, és semmi jel nem mutatkozik arra, hogy hogy a belátható időn belül csillapodna.

A szovjet rendszer bukása utáni években kétségkívül volt a világban valamiféle optimista várakozás arra, hogy végre rendeződnek a dolgok, és a hosszú, békés gyarapodás korszaka veszi kezdetét. A történelem azonban mintha nem errefelé haladna. Az úgynevezett arab tavasz, valójában az arab népeknek nagyhatalmi játszmák által fűtött felkelései óta az iszlám világ szakadatlan forrongásban van, feloldhatatlannak tűnő feszültségek nyomasztják a Balkán hétköznapjait, a szomszédunkban a második világháborúhoz hasonlítható méretű háború dúl. Mindennek tetejébe demográfiai, gazdasági és eszmei válság sújtja a nyugati világot, fenyeget a klímaváltozás és a nyersanyagforrások kimerülése.

Európa népei azonban mintha kezdenének ráébredni arra, hogy mindez nem az elkerülhetetlen végzet következménye, hanem a világ kihívásaira adott rossz válaszoké. Hogy az országaik vezetőinek és hangadóinak jelentős része még mindig a fukuyamai illúzió rabja, és a megváltozott körülmények által fölvetett új kérdésekre továbbra is a régi válaszokat erőlteti. A történelem azonban nemcsak a csatatereken, hanem a lelkekben is tovább folyik. Szerte Európában egyre nő azoknak a száma, akik új válaszokat igényelnek, és ez az igény, biztosak lehetünk benne, meg is teremti azokat.