A tektonikus politikai mozgásoknak s a mögöttük lévő új választói elvárásoknak jó mutatója, hogy két régi párt, a Csáky Pál vezette Magyar Koalíció Pártja (MKP) és a Vladimir Meciar-féle Néppárt – Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) kibukott a parlamentből, míg két új párt, a liberális Szabadság és Szolidaritás (SaS), valamint a Híd, amelyik magyar–szlovák polgári pártként határozza meg magát, meggyőző eredménnyel bekerült a szlovák törvényhozásba.

Magyar részről tehát távozott a Magyar Koalíció Pártja a szavazatok 4,33 százalékával, míg a Bugár Béla vezette Híd ennek duplájával 14 mandátumot tudott szerezni a 150 tagú szlovák törvényhozásban, miközben a Jan Slota vezette, élesen magyarellenes, kormánypárti Szlovák Nemzeti Párt épphogy bejutott a parlamentbe 5,07 százalékával. De nézzük a pontos eredményeket.

A szlovák statisztikai hivatal szavazatszámlálásának eredménye alapján a kormányzó, Fico-féle Smer 34,79 százalékot (62 mandátum), a Szlovák Demokratikus és Keresztény Koalíció (SDKU) 15,42 százalékot (28 mandátum), az SKDU-val szövetségre lépő, újonnan parlamentbe jutó SaS 12,14 százalékot (22 mandátum), a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) 8,52 százalékot (15 mandátum), a Bugár-féle Híd 8,12 százalékot (14 mandátum) és a Slota-féle Szlovák Nemzeti Párt (SNS) 5,07 százalékot (9 mandátum) ért el. A Meciar HZDS-je 4,32 százalékot, az MKP pedig 4,33 százalékot szerzett. A két jelenlegi koalíciós párt, a Smer és a SNS, vagyis Fico–Slota-páros és a négy ellenzéki párt, vagyis az SDKU–SaS–KDH–Híd között a mandátumok megoszlása 71-79 az ellenzék javára.

Mindezeket az eredményeket erősíti – s itt magyar szempontból a belső versengés veszélyére is újfent rámutatok – az a tény, hogy a választási részvétel több mint 4 százalékkal volt nagyobb a 2006-os eredményekhez képest, vagyis a választójogosultak 58,83 százalék, él szavazati jogával.

A két nagy vesztes, Meciar és Csáky eltérően vállalják a politikai felelősségét bukásuknak. Míg a magyar MKP elnöksége vasárnap délelőtt máris bejelentette lemondását, addig Meciar a parlamenti patkóból való kibukás pillanataiban – magát még inkább nevetségessé téve – a 2014-es választások megnyerését ígérte maroknyi hívének s a szlovák közvéleménynek.

A szlovák belpolitika kettős irányultsága, a kooperatív együttműködésen és a konfrontatív nacionalizmuson nyugvó politika egymásnak feszülése ugyanakkor nem tűnt el a nagy változás közepette. Erőviszonyuk azonban megváltozott, s ezt leginkább a két új párt, a liberális Szabadság és Szolidaritás, valamint a Híd magyar–szlovák együttműködés pártja mutatta. S bár kétségkívül sajnálatos, hogy Duray Miklós és Csáky Pál tisztán magyar érdeket védő pártja kiesett a szlovák parlamentből, csakhogy a szlovákiai magyar választók többsége úgy gondolta, hogy a magyar érdekképviseletnek is új, kooperáción – és nem szembenálláson – nyugvó időszaka kell beköszöntsön Szlovákiában.

A szlovákiai eredményeket nem lehet elvonatkoztatni attól a hisztériától, amit Fico és Slota „nemzetmentő” kampánya folytatott a kettős állampolgárság lehetőségének magyarországi bevezetése kapcsán. A primitív ellen-állampolgársági törvénnyel részben sikeresen mobilizálta saját híveit, sőt még koalíciós partnerétől, Slotától is sikeresen vont el szavazatokat, ugyanakkor mozgósította a vele szemben álló erőket is, akik Szlovákiát a politikai megbékélés jegyében egy jobbközép–keresztény–liberális irányba kívánták elmozdítani.

A szlovákiai magyar–magyar viszonyt is átalakította a kampány, ahogyan az is kiderült, hogy a hazai kormánypártnak ismét sikerült abszolút tévesen felmérnie a határon túli magyar politikai helyzetet, és tanácsadói az elmúlt hat évben – két romániai választást követően – immár harmadik alkalommal tudták félretájékoztatni Orbán Viktort a határon túli magyarság politikai véleményéről és erőviszonyairól.

Pozsonyban máris megjelent a vicc: „Honnan lehetett tudni, hogy a Magyar Koalíció Pártja kiesik a parlamentből? Onnan, hogy Orbán Viktor kampányolt nekik!” Mindez persze a kárörvendő „győztes” poénja, csakhogy korántsem olyan vicces, ha a politikai viccek valóságsűrítésének lélektana szempontjából elemezzük.

A karikírozott valóság eszerint az, hogy míg az (akkor épp volt) miniszterelnök személyes szimpátiájának bevetésével 2008-ban végigjárta egész Erdélyt a „győzzön a pluralizmus, demokrácia, szabad választás” és a többi jegyében Szász Jenő mellett kampányolva, addig a Magyar Polgári Párt és vezetője csúfos vereséget szenvedett a Markó Béla vezette RMDSZ-től. S a 2009-es EP-választásokon az Orbán-favorit MPP már labdába sem rúgott az ügyes hatalomtechnikai húzással Tőkés Lászlót élükre állító RMDSZ-szel szemben.

Valószínűleg ugyanígy 2010. június 10-én Esztergomban sem gondolta Orbán Viktor, hogy húszéves parlamenti jelenlét után az MKP két nap múlva leköszönő, parlamentből kibukó elnöke mellett kampányol, miközben az új magyar érdekképviseleti párt, a Híd elnöke „szakadárként”, „árulóként” van elkönyvelve a Fidesz vezérkara előtt, és szó sincs a pluralizmus és demokrácia győzelméről, ami az erdélyi kampány alapszlogenje volt.

A szlovákiai átalakulásba pedig tökéletesen beleillik az MKP sajnálatos kiesése és a Híd megerősödése. A ficói-slotai őrület mellett látható volt, hogy a választók Szlovákiában kezdenek eltelni azzal a posztkommunista–nacionalista retorikával, ami még Meciar miniszterelnökletétől indult, s úgy tűnik, most a Fico–Slota-koalícióval zárul. Az elmúlt 15 év részben leszerepelt, hatalommániás régi nacionalista elitje helyett a szlovák választók egy új – igaz, heterogén –, már nem politikai frusztrációkból élő keresztény-liberális politika mellett tennék le a voksukat.

Ebben a felállásban pedig a Fico- és Slota-ellenes pártok jelentik az igazi megújulás zálogát, s bármi, ami nacionalista, elutasítottságra számíthatott. Az MKP ebben a felállásban pedig a Híddal szemben a „régi” dimenziójába szorult, s Fico–Slota ellenpárjaként jelentkezett, s nem mint a megújulást jelentő új kooperáció ereje.

A Híd 14 mandátuma közül 7 magyar, 7 pedig szlovák származású, pont azt jelezve mind a szlovákiai magyar, mind a többségi szlovák társadalom számára, hogy „új kezdet van”, ám nem a régi beidegződések szerint, hanem ezek feloldása mentén. A Híd listáján olyan fontos szimbolikus személyek is parlamentbe kerültek, mint Ondrej Dostál, a Polgári Konzervatív Párt (OKS) alelnöke, aki korábban pont a magyarok melletti kiállása és a soviniszta politika elutasítása miatt kapott hangos kritikákat. Így a látszólag furcsa, opportunista Híd tette fel a kérdést: a szlovákként magyarok mellett politizáló Dostál vagy a szlovák parlamentben soha fel nem szólaló Duray Miklós képviseli-e jobban a jövőben a szlovákiai magyarok érdekét. (Ez utóbbi tény többször is Duray orra alá lett dörgölve a kampányban, mintha a magyar érdekvédelemnek nem lenne még ezer formája, amiben Duray igencsak kivette a részét Kutyaszorítóban című könyvének 1981-es megjelenése óta.)

Bugár Béla egyébként világossá tette, hogy nem fognak tárgyalóasztalhoz ülni a Robert Fico vezette Smerrel, tartják magukat ahhoz, hogy a szlovák politikai életnek szakítania kell a Fico–Slota-irányvonallal. Koalíciót szerinte a négy ellenzéki párt fog kötni úgy, hogy 79 képviselőt küldenek a parlamentbe.

A szlovákiai választások eredményeire való hazai kormány- és pártreakciók óvatosak voltak, kivéve a szocialistákat, akik egyenesen „nagymagyar” érdekvédőként igyekeztek a legnagyobb krokodilkönnyeket hullatni az MKP-ért, s az egykori kommunista külügyér Kovács László magát Kasszandrának beállítva, politikai primitivizmusról téve ismét tanúbizonyságot, a Fidesz állampolgársági törvényének kívánta beállítani az MKP bukását. A Jobbik „Hogy képviseljen egy szlovák magyar érdeket?” kérdésfeltevése a Híd politikai szerepe kapcsán eleve a „régi” sztereotípiák csapdáját mutatja, s a választ rögtön megtalálják a már említett Ondrej Dostál munkásságában. Jó lenne, ha megértenék a jobbikos fiatalok, hogy Erdélyben is inkább Smaranda Enache-t választanák a magyarok képviselőjüknek, ha vele szemben a Nagy Románia Párt ülésein szónokló „színmagyar” Hajdú Győző indulna.

Ennek a korszakváltásnak a megértése viszont kitűnt Németh Zsolt államtitkár megnyilatkozásából. Az óvatos értékelések mellett fontos szót mondott ki Németh: „hitelesség”. Ez az, ami a Ficóval szembeni politikai magatartásban a Híd javára billentette a mérleg nyelvét az MKP-val szemben. A külügyi államtitkár szavaiból sugárzó belátás mögött viszont ott kell húzódjon az a felismerés is, hogy egy új magyar–magyar párbeszéd alapja nem a határokon túlra importált politikai kinyilatkoztatások alapján, hanem a magyarság nyelvi, kulturális, edukációs és gazdasági együttműködésén kell nyugodjon.

A szerző politológus