A Dávid Ibolyát júniusban elnöki posztján váltó Makay Zsolt úgy fogalmazott, „az MDF vasárnap lezár egy korszakot, rendbe teszi szellemi és ideológiai alapkérdéseit és egyértelműsíti, hogy filozófiai alapja az Antall József által megfogalmazott polgári eszme.” A pártelnök szerint az MDF újra az „antallizmus” talaján áll majd, s ez az, aminek alapján a párt egyben új fejezetet is nyit egy új politikai nemzedék bekapcsolásához.

A logóról és az arculati tervekről később döntenek a küldöttek. JeSz! Véged van, MDF. A Magyar Demokrata Fórum tizenhárom éves pályafutásának áttekintése alapvetően felesleges lenne. Leginkább azért, mert a párt szét- és feldarabolódásának minden állomásán megtettük a visszatekintést.

Mindig elemeztük az előző konfliktusát, konfliktusait a pártnak, s állandó összehasonlító elemzésekben dicsérte vagy kárhoztatta a politikai elemzők serege az aktuális MDF-arculatot. Mindig végignéztük az 1987-es, népi írók által Lakiteleken alapított MDF-nek a Lakiteleki Nyilatkozatba foglalt célkitűzéseit és az MDF mindenkori aktuálpolitikáját, és alapvetően bármilyen politikai narratíva szerint ennek folyamatos egymástól távolodását állapítottuk meg egészen a most vasárnapi végső, formai kimúlásig.

Ilyenkor viszont törvényszerű, hogy a valódi, már korábban bekövetkező véget boncolgató, „az MDF, akkor halt meg, amikor…” típusú elemzések és narratívák erősödnek meg, és mindegyik a maga szemszögéből igyekszik valamit igazolni, valamit utólag jelentéssel felruházni. Ennek kapcsán aztán ismét a vég végtelen magyarázatai konkurálnak egymással, és ahány elemző és ahány érintett, annyi változata lesz a „valódi ok”, „a tényleges vég”, vagy a „ha akkor nem ők kerekednek felül” típusú magyarázatoknak.

Az MDF vége kapcsán ezért én inkább a lehetséges fajsúlyos magyarázatokat és megközelítéseket venném sorra. Elsőként az alapítók szemszögét.

A csurkai narratíva: Csurka István az első alapító, akit kizártak a pártból 1993-ban. Bűne az volt, hogy 1992. augusztus 20-án a Magyar Fórumban megjelentette a „Néhány gondolat a rendszerváltozás elmúlt két éve és az MDF új programja kapcsán” című óriási belpolitikai vitát kiváltó dolgozatát. Csurka ebben az MDF antalli kormánypolitikáját, az MDF–SZDSZ-paktum, korábban általa is támogatott, de belőle kiábrándult irányvonalát, a hamis nemzeti pragmatizmust, a nemzeti vagyon elkótyavetyélését és a hamis politikai illúziókat bírálta.

Az ő narratívája a lejtőn való elindulásról ma talán a leghitelesebbek egyike. Korábban már valahol idéztem azt, amit egy közös vacsoránkon mondott egyszer Csurka, amely szerint kizárásakor világosan elmondta, hogy az MDF végzete lesz az, ha őt mint alapítót kizárják. Nem azért, mert olyan nagy politikai ereje van, hanem pusztán e tény olyan pályára állítja az MDF politikáját, amelynek törvényszerű következménye az újabb és újabb kizárási hullám.

Az 1993 nyarán sorsáról döntő pártvitára nem ment be. Hagyta, hogy személyes jelenléte nélkül alapító társai és az „új hiénák” együtt döntsenek. Az eredményhirdetésen Csurka már részt vett. Kónya Imre ismertette a szavazás végeredményét: kizárva. Csurka, mikor megkérdezték, akar-e még szólni, felállt és csak annyit mondott: „Epur si move!” Galilei szavai képezték az MDF halálának csurkai összefoglalását.

Szintén közös vacsoránkon mondta, még 1998-ban – jó néhány évvel Lezsák Sándor és körének kizárása előtt –, hogy meglátjuk, eljön még az idő, amikor idegenek az összes sátorverőt kiűzik a lakiteleki sátorból. Ahogy a „Néhány gondolat…” szinte minden sora bekövetkezett, úgy az alapítók sátorból való kiverése is.

A csurkai narratíva szerint tehát az MDF valójában már 1993-tól nem az, amit az alapítók: Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Joó Rudolf, Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor egykor elképzeltek.

A lezsáki narratíva: Lezsák Sándor, a lakiteleki sátorverő, a kiváló szervező, a rendszerváltó demokrata narratívája talán a legbonyolultabb az alapítók közül. Ő saját pártját mint egy permanens válságpárt tagja látta, aki egyedüliként tartózkodott már Antall József elnökké választáskor is. Nem is lett belőle kormánytag, de még jelentősebb pozícióba sem került a legnagyobb kockázatot vállaló rendszerváltoztatóként.

Válság volt számára Csurka kizárása, de maradt. Válság volt számára az MDF-elnöki poszt is. Az MDF-ből kilépő második hullámmal szemben – MDNP – ő az alapító szellemiséghez való visszatérést képviselte, de ezt erőtlenül, már csak a Fidesz polgári szövetségében tudta képviselni. Válság volt számára pártja parlamentből való kiesése, aminek felelősségét az „új hiénák” az ő nyakába akarták varrni. Válság volt számára Dávid Ibolya elnökké választása, a 2002-es országgyűlési választás veresége, majd az új MDF-frakció Herényi Károly-féle immorális vezetése, valamint az új, Dávid Ibolya által képviselt neoliberális irányvonal.

Lezsák azon vette észre magát, hogy kvázi megtépázott renoméjú, de azért mégiscsak nemzeti irányultságú „sátrában” Somogyi Zoltán és izraeli hátterű cége, a Political Capital melegszik, s valójában őt és maradék híveit kívánják mihamarabb kitessékelni. Válság volt számára az eltávolítás is, a csurkai jóslat kasszandrai beteljesedése. Számára nyilván ez az MDF valódi vége.

A dávidi narratíva már nem alapítói olvasat: Dávid Ibolya MDF-es politikai pályája mindvégig a párt pragmatikusainak, „az új hiénák”-nak a bűvkörében fogant. Ő és hű herényikárolya Machiavelli kétes hitelű tanítványai lettek az elmúlt húsz év politikusi garnitúrájából, olyanok, akik Antall farvizén úsztak fel a pártelitbe, hogy aztán beteljesítsék a latin közmondást: „tempora mutantur, nos mutantur in illis”, vagyis az idők változnak és mi változunk bennük.

Dávid narratívája nyilván az MDF függetlenségének megőrzéséért folytatott küzdelem narratívája lenne. Ő az, aki átvette Lezsáktól a pártot úgy, hogy 1998-ban mindössze 139 ezer szavazattal, parlamentben, frakcióval rendelkező, de valójában parlamenten kívüli pártként működött, majd igyekezett kimenteni azt az orbáni kisgömböc falánkságától, aki ellenállt annak, hogy olyan kormánykabinet jöjjön létre, amelyből Orbán Viktor őt, mint egyébként sikeres igazságügy minisztert, Torgyánnal együtt kizárja a kormányzásból.

Az ő olvasatában 2002-vel véget ért az MDF fölötti Fidesz-bábáskodás időszaka. Új utakon, önálló utakon akart járni, csakhogy az alapítók maradéka pusztába vezető útnak tartotta irányvonalát. A somogyizoltánok bezzeg hatékonyak voltak, Herényi pedig gátlástalan végrehajtó. Hitték, hogy Lenin nem tévedett, mert az elért cél szentesíti az eszközt. Lehet Lezsák-kizárást végrehajtani, lehet bármi áron Dávidot újraválasztatni, lehet Schmuck Andorral és Leisztinger Tamással a parlamenti paradicsomba jutni, lehet az MDF-et Gyurcsányra szavazó egykori fideszes képviselő frakcióba fogadásával, Bokros Lajos felmagasztalásával célba juttatni.

A dávidi narratíva tehát a legjobb indulattal is csak az önállóság csalóka ábrándjának bukásaként interpretálható, más olvasatban azonban az MDF balliberálisok általi kivásárlásának a narratívája lehet, de mindenképp olyan kényszerpálya leírása, amelyben a morális cselekvés ki van zárva a vélt önérdekkel szemben. A bukás itt már ténylegesen közel áll a valóságos véghez. Dávid Ibolya az MDF-et 139 ezer szavazattal vette át, majd rá 11 évre, 2010 áprilisában jelentéktelen különbséggel, 136 ezer szavazattal, a parlamentből ismét kiesve adta át az enyészetnek.

Nyilván ezek mellett még vannak alternatív értelmezések. Érdekes lehet Csapodi Miklós olvasata is az MDF végéről. Ő ugyanis hírnevet ’90–’94 között szerzett a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorában felolvasott jegyzeteivel. Gyakran csurkistának vélték ekkor, aztán mégsem… A lakiteleki csoportnak is volt önálló figurája, aki már inkább Dávidot támogatta, aztán ő is tovább változott. Szabó Vilmos MSZP-s képviselővel hozták hírbe, vagyis néhányan úgy vélték, üzletet kötött a képviselőségről a szocialista jelölttel. Nem tudni, hogyan, mennyiben… Az MDF idealistája az MDF pragmatistájává lett, aki még az utolsó pillanatokban is képes volt társakat feláldozni egy jobb listás helyért, de őt is elárulták. Ma nyilván ő is keresi saját narratíváját, ha tükörbe néz.

Ahogyan Boross Péter is. Ő kiugrott az utolsó pillanatban a dávidi bukásból, de felelőssége a végórákban nem kerülhető meg. Persze, ő is a „próbáltam menteni a menthetőt” magyarázat rabságában találhat csak vigaszt…

Különösen sajátos lehet Gémesi György, Gödöllő megbecsült polgármesterének a narratívája is. Ő is kiugrott, méghozzá úgy, hogy politikai nézeteiben meg tudott maradni az MDF-hűségben. Sajnos jutalma ennek ma már nincs. Ő aztán tényleg tudna mit mesélni MDF-pragmatizmusról és szövetségi politikáról…

Csakhogy mindez már érdektelen, s pusztán párttörténeti érdekességek közé sorolható. Az MDF-nek vége. Dicstelen vég ez, amelyhez sokan sokat hozzátettek, akik ma magukat nyilván mind pártmentőnek vélik. Még akkor is, amikor a rendszerváltó tulipánt ki tudja, mire váltja le a névvel együtt a Yes. Bocsánat, a JeSz.

Zárug Péter Farkas

politológus