A három törvényjavaslatból és két határozati javaslatból álló csomagot a Fideszes kommunikáció máris „médiaalkotmánynak” nevezi, miközben az ellenzéki pártok mindegyike egy „Fideszmédia-világ” kialakításának kísérletét, s ennek kádereinek bebetonozását látják a javaslatokban.

Mint az leggyakrabban lenni szokott, valahol a kettő között kell keresni az igazságot. Ám, nézzük az alapkérdést: médiaalkotmány készül-e?

Ha az alkotmányjog oldaláról közelítjük meg a kérdést, s alkotmányon alaptörvényt, alapnormát értünk, amely átfogóan szabályozza – jelen esetben szűken értelmezve – a média alrendszerének egész területét, akkor a válasz röviden az, hogy: nem, nem lehet médiaalkotmányként felfogni az új javaslatokat.

A túlzott jogászkodást szeretném kerülni, mégis a megértés kedvéért fontos megjegyezni, hogy a médiajog a hagyományos jogágakhoz képest (alkotmányjog, polgári jog, büntetőjog, közigazgatási jog stb.) úgymond keresztbe fekvő jogág, vagyis az összes többi jogággal kapcsolatban van, s területei majd mindegyikkel érintkezik.

Vagyis egységes médiajogról igen nehéz beszélni, s sajnos a magyar média világának szabályozása nemzetközi összehasonlításban is a különösen töredezett (fragmentált) médiajogi rendszerek közé tartozott és tartozik ma is.

Egyszerre szabályozza ugyanis a médiát az alkotmány, az 1986. évi II. törvény a sajtóról, az 1996. évi I. tv a rádiózásról és televíziózásról, a PTK, a BTK, az AB-határozatok és másodfokú hatósági szervként az ORTT határozatai, amelyek szintén jogforrásnak minősülnek.

Külön törvény szabályozta/szabályozza a média világának tartalmi és technológiai kérdéseit, a reklámot, a verseny szabadságát, miközben intézményileg átláthatatlan bürokratikus hálót hozott létre minden egyes intézménye fölé, mögé, alá az ORTT-től kezdve a kuratóriumokon át a tulajdonosi testületekig.

Ha a fideszes nyelvhasználat „médiaalkotmány” kifejezése e kusza rendszernek az átláthatóbbá, egyszerűbbé és tartalmilag, valamint intézményileg hatékonyabbá tételét akarja kifejezni, akkor azt mondhatjuk, hogy a javaslatokból e szándék határozottan kiolvasható, s ez mindenképp erényük.

A Cser-Palkovics–Rogán-javaslatok elsősorban a médiaalrendszer állami felügyeletének új intézményi alapjait célozzák meg. A fideszes képviselők egyik törvényjavaslata azonban alkotmányt módosítana, méghozzá úgy, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága helyett a szólásszabadság kifejezést helyeznék az alaptörvénybe, úgy, hogy a sajtószabadság védelme mellett ugyanakkor rögzítenék, hogy védeni kell annak sokszínűségét is, illetve biztosítani kell az állampolgárok „megfelelő tájékoztatáshoz fűződő jogát” is.

Az alkotmányos alapjogok között két kategóriát szoktunk említeni, s egyben elkülöníteni: az egyéni–, vagy személyes-, valamint a kollektív szabadságjogokat. Mindkettő az egyéné, csak az utóbbiak – kollektív szabadságjogok – megélése, kiteljesedése közösséget igényel. A vélemény szabadsága személyes–, egyéni szabadságjog, míg a szólásszabadság csak közösségben értelmezhető (hisz, bolond ki magában beszél).

Nos, ezért nem mindegy, hogy a szólás – vagy a vélemény szabadságát rögzíti-e alkotmányos jogként a normaszöveg a módosítás helyén. Álláspontom szerint bölcsebb lenne az egyéni vélemény mindenkori kifejezhetőségét megjelenítő véleményszabadság fogalmát megtartani a két médiaszakértő képviselő javaslatával szemben.

Cser-Palkovics és Rogán második törvényjavaslata a médiaszabályozást írná újra, míg a harmadik a sajtó és a média működésének általános szabályait határozná meg. A kormánytöbbség ugyanakkor csak az alkotmánymódosítást és az intézményrendszer átszabását tartotta első kanyarban fontosnak, vagyis csak ezt a két javaslatot (és a határozati javaslatokat) kezdték el tárgyalni az elmúlt héten.

Az intézményi széttöredezettség felszámolása és a tartalmak szigorúbb ellenőrzése alapvetően támogatható szándék a Fidesz részéről. Az intézményi, szabályozási kuszaság, ami a magyar média rendszerét jellemezte, nemhogy a szabályozás végrehajtóit, de még a média szakos egyetemi hallgatókat is a sírba vitte – jómagam is legalább három előadást szánok minden félévben arra, hogy a már előképzettséggel is rendelkező hallgatóimnak elmagyarázzam a magyar média jogforrási hierarchiáját és intézményi működését.

Vagyis a cél, hogy egységesebb, átláthatóbb, és – igen, mondjuk ki – centralizáltabb rendszert működtessen az állam a média alrendszerének fenntartására, ellenőrzésére, mindenképp támogatható. Ezt célozza meg a javaslat, amikor a mai frekvenciahasználatot felügyelő Nemzeti Hírközlési Hatóságot és a rádiók és televíziók működését elsősorban tartalmi szempontból felügyelő – ugyanakkor a frekvenciahasználat felett is rendelkező – Országos Rádió és Televízió Testületet (ORTT) összeolvasztaná. Az új hatóság Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) nevet kapná a javaslat szerint, s ezzel egy kézbe kerülne a tartalom és a technológia irányítása.

E média-csúcshatóság elnökét a miniszterelnök nevezné ki kilenc évre. A tisztség betöltésére tett javaslat első – sokkal kisebb volumenű – változatát még Antall József vetette fel a közmédiumok elnökeinek kinevezése kapcsán, s most az államfői támogatás szükségességének végső felszámolásával, pusztán miniszterelnöki akaratból lehetne e tisztséget betölteni kilenc évre szóló kinevezéssel. Ez utóbbi tény egyszerre adhat pozitív vagy negatív jelleget a miniszterelnöki döntésnek. Ha a szabályozás pusztán a stabilitást célozza, az mindenképp üdvözlendő.

A kinevezett – Kovács Árpád ÁSZ élén mutatott kimagasló munkája, s integratív személyisége jó példa erre – ugyanis egy ilyen hosszú periódusban tényleg képes lehet szakmai vezetőjévé válni a média alrendszerének, s a hosszú mandátuma miatt a médiába benyomuló pártpolitikai tolakodást is képes lehet szükség esetén visszaverni.

Ám, ha a kinevezett nem ezzel a szándékkal, hanem pártpolitikai – akár rövid távú – végrehajtónak van beültetve a legfőbb médiahatóság székébe, amelyből a kormányt szolgálja, s nem a demokráciát, akkor bizony kicsorbulhat a kilencéves mandátum kormányciklusokon átívelő szakmaisága, pártpolitikai neutralizmusa.

Az ORTT közvetlen utódja az NMHH-n belül, de autonóm szervként, a Médiatanács lenne. Ennek tagjait az országgyűlés egyetlen listán, kétharmados többséggel, szintén kilenc évre választaná. A Médiatanács tagjaira egy bizottság tehetne javaslatot, amelybe minden parlamenti frakció egy tagot delegálna, de ők a frakciójuk számának megfelelő szavazattal rendelkeznének, vagyis a kétharmados többségű Fidesz–KDNP fölénye érvényesülne.

Ezt persze az ellenzék alapból kifogásolja, ám ismét arra utalnék, hogy minden a működtető szándékától függ. Ezért szerencsés s egyben megnyugtató lenne, ha e testület tagjait leginkább a tudomány és egyetemi szféra világából választaná a bizottság. Ha nem a pártkatonai szolgálat, hanem a magyar média nemzeti jellegének visszaadása – s végre ennek elvárt demokratikus működtetése –, a törvények mindenki általi betartása és betartatása lesz a célja, akkor kizártnak tartom, hogy ne legyen ma Magyarországon négy olyan médiaszakértő, akit tényleg a három harmad, de legalábbis a két kormánypárt és az LMP valamint a Jobbik egyaránt támogat. Három harmadot hirdetett a Fidesz politikai credójaként, de ebben a kérdésben talán hozható a négyötöd, csupán megfelelő szakemberekre tett javaslat kérdése az egész!

Az NMHH elnöke egyben a Médiatanács első embere is lenne, ám a javaslat szerint csak akkor lenne szavazati joga, ha a parlament egy kétharmados többséget igénylő szavazással megválasztaná a testület elnökének is. Az elnököt felmenteni csak különleges esetben – ha bűncselekmény miatt börtönbüntetésre ítélik – lehetne.

A kilencéves mandátumok tehát igenis rendszerstabilizálók lehetnek, s pártpolitikai szempontok helyett szakmai szempontok irányába kell vigye, hosszú távon az intézményi működést. A hosszú, ciklusokon átívelő mandátum tehát egyben szakmai rangot, a jó – pártpolitikától független – intézményi működés pedig társadalmi megbecsülést kell jelentsen a tisztség viselőjének. Nagy felelőssége lesz e téren az intézmény méltóságának megteremtésében az első kinevezett elnöknek, s a megválasztott médiatanácstagokat kiválasztó bizottságnak!

Az új javaslat értelmében megszűnnének a közmédiumokat ma felügyelő kuratóriumok is. Mindössze egyetlen közalapítvány, a Közszolgálati Közalapítvány gyakorolná az önálló részvénytársaságokként működő Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a Duna TV és a Magyar Távirati Iroda (MTI) tulajdonosi jogait. A kuratórium elnökségének négy tagját – ugyancsak kilenc évre – az országgyűlés választaná, kétharmados többséggel, ugyancsak egyetlen listán.

A médiában – ha alkotmányozás nem is – de mindenképp jelentős átalakulások lesznek: igazi média-rendszerváltozás előtt állunk, amelynek további intézményi s tartalmi elemzését a következő számban folytatom.

A szerző politológus