Tavaly Nyirő József volt napirenden. Az idén azt hittem, Tormay Cécile lesz. De ennek a primitív kultúrharcnak, ami ma Magyarországon minden fronton zajlik, úgy tűnik, még a lefolyása is elbulvárosodott. Vagyis nem kiérlelt kultúrvitákhoz vezetnek, amelyben legalább egy hasznos dolog van, az, hogy amiről zajlik, azt mindenki alaposabban megismerheti, mint mondjuk a Nyirő-vita kapcsán a Nyirő-életmű regényeit mindenki elővette, és néhány hónapos reneszánszát élte az író mind ellenzői, mind éltetői – akarom mondani újra- (nem)temetői között.

Nem! Most már nem érdekes a tárgy maga sem. Sem maga az új Nemzeti Színház, sem a 84. könyvhét csodái, sem Tormay Cécile. Csak a narcisztikus őrültek elszólásai vagy a jobboldali politikai kurzus utcanévválasztásai borzolják a kedélyeket, ahogy a balliberális oldalról is abszolútumokban, minden árnyaltságot nélkülözve mondanak verdiktet bármiről, bárkiről, aki mást mer vagy mert gondolni bármiről vagy bárkiről, mint amit ők gondoltak. A kultúrharc tárgyának napjai vannak csak, de nem megvizsgálására, megismerésére, a megvitatására. Hanem arra, hogy primitív politikai haszonlesés áldozatául essenek, és valamilyen politikai ügy nevetséges áldozatává. (Lásd szerencsétlen Nyirő Józsefet, aki most valahol valakinek a polcán pihen egy urnában, korábbi nyughelyéről elmozdítva, de végakaratának aztán végképp nem megfelelve! Bizony az újratemetés engedélyezői és szervezői más-más felelősséggel, de egyaránt osztoznak politikusokként e gyalázatban!)

A politikusok politikai gegek alapján folytatják le a kultúrharc ütközeteit, s ezek politikai haszna fontosabb, mint maga a kultúrharc tárgya, ahelyett, hogy a kultúraművelő közönség és szakértői vinnének dűlőre egy-egy vitát, s tennének helyre egy-egy nemzeti emlékezetben vitatott, és több nézőpontból egyszerre vizsgálható kérdést.

A Tormay Cécile utcanév is csak egy geg volt, egy kultúrprovokáció a baloldal felé, olyanoktól egyébként, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy Tormay utolsó éveiben kevés dologban értett egyet korábbi álláspontjaival, vagyis amiért ma őt kultúrprovokációnak lehet eladni Magyarországon.

Ugyanígy a balliberális és zsidó össztűz, ami az utcanévtábla-javaslat kapcsán érkezett Tormay Cécile munkássága kapcsán, ugyancsak figyelmen kívül hagyta ezen aprócska tényt, és csak a nagy antiszemita ikont láttatta benne, nem a bűnbánót, vagy a nézeteit megváltoztató írónőt.

Persze a kultúrharc abszurditását az is jól mutatja, hogy az egyébként élete második szakaszában leszbikusságát élettársi viszonyban is vállaló írónő annak a Nemzeti Könyvtár-sorozatnak adja első regényét, akinek szerkesztő miniszteri biztosa néhány hete „buzizásával” verte ki a biztosítékot a Nemzeti Színház kapcsán, miközben új fáraókról és alkirályokról beszélt a kultúrpolitikában. Nem Jókaival, nem Petőfivel, Arannyal vagy netán Berzsenyivel kezdett a sorozat. Nem, Tormay Cécillel, az egyébként kiváló, 1914-ben írt A régi ház című családregényével. Tormay Cécillel kezdeni egy Nemzeti Könyvtár-sorozatot, az üzenet. Méghozzá kultúrpolitikai üzenet az, ha a széles közönség előtt kevésbe ismert, ám a saját korában ünnepelt írónő a nemzeti irodalom nagyjait és klasszikusait utasítja maga után.

De ki és mit üzent ezzel? Ahogy az is üzenet, hogy mindössze négy nap alatt a politika korifeusai lefolytatták a nagy ívű vitájukat arról, hogy az egyébként Nemzeti Könyvtár-sorozatot nyitó írónőről lehet, akarom mondani, mégsem lehet utcát elnevezni Budapesten. Ez is üzenet! Méghozzá kultúrharcos üzenet a javából, ami után fut egy egész fővárosi közgyűlés egyszer igennel, egyszer nemmel, kapkodva a fejét, hogy már megint kilóg a lóláb, hogy mennyire mameluk, és mennyire semmi köze nincs a kultúrához, de még csak a kulturáltsághoz sem.

Még jó, hogy nem akarták újratemetni Tormayt az új névtáblaavató alkalmából, mert bizony ha a nagyszerű újratemetési szervezésen múlott volna, bizony lehet, hogy végül ő is egy államtitkári szatyorba végezte volna a végső nyughely helyett, mint szegény Nyirő József.

De mi is történt, s miért is súlyos kórképe a magyar kultúra állapotának és a róla szóló politikai vircsaftnak a Tormay Cécile-ügy? A Fővárosi Közgyűlés jobbikos és fideszes támogatással a II. kerületben egy névtelen közterület Tormay Cécile köz névre keresztelt. A javaslatnak – még a kultúrharcos vonatkozásoktól eltekintve – volt történeti alapja, hiszen itt van az írónő életének egyik fő helyszíne, a regényeiből ismert hűvösvölgyi családi villa. A javaslat politikai üzenetét azonban az előterjesztés támogatói sem tagadták, de nyilván semmilyen mélyebb ismeretük nem volt az írónőről, azon kívül, hogy ő írta azt a bizonyos Bujdosó könyvet, amiben jól néven nevezi a Tanácsköztársaság zsidó származású pribékjeit, és porig alázza benne – olvasatukban – a történelem leghitványabb miniszterelnökét, Károlyi Mihályt, s ezáltal a Horthy-korszak egyik ünnepelt közéletben is szerepet vállaló írónője lett.

A névadás indítékai máris abszolútumokat feltételezett. Amelyek aztán érkeztek is szépen sorban. A Tormay Cécile köz nevet minden balliberális képződmény Magyarország elfasizálódásának szimbólumaként állította be, s egyenesen ellentétesnek tartották azzal, amit Orbán Viktor a Zsidó Világkongresszusnak ígért, hogy megálljt parancsol az antiszemitizmusnak. Tormay Cécile-ről ettől kezdve nem lehetett másként beszélni, csak mint antiszemitáról. Aki kiállt mellette, az a jobboldaliak szemében valójában jól be akart pancsolni egyet ezeknek a szemét ballibsiknek, aki pedig elutasította, az a baloldal nagy antifasisztájaként szerepelt, aki valójában az orbáni diktatórikus rezsimmel szemben küzd hősiesen.

Kit érdekel Tormay Cécile és munkássága! Elég egy-két idézet ide is, oda is, és máris lehet lőni a napi politikai hasznok érdekében. Persze a nehézfegyverek is gyorsan előkerültek.

Előbb a Mazsihisz, majd maga a Zsidó Világkongresszus elnöke ítélte „hírhedt antiszemitának” Tormay Cécilet, s a Fővárosi Közgyűlés Tormay Cécile esetében olyan írónőről nevezett el utcát, „akinek élete és munkássága megkérdőjelezi a magyar kormány gyakran hangoztatott elkötelezettségét az antiszemitizmus elleni küzdelemben”.

Márpedig a nehézfegyverek elől jobb menedékbe vonulni, ahogyan azt a főpolgármester és közgyűlése is tette. A II. kerületi Tormay Cécile köz így csupán két hétig létezett, méghozzá ott is csak papíron, mivel Tarlós István főpolgármester a június 12-i közgyűlésre azt terjeszti be a Tormay Cécile köz kapcsán, hogy a közgyűlés vonja vissza a II. kerületi – az írónő regényeiben szereplő villa előtti – tér elnevezését. S addig nyilván az új, elbukott utcanévtáblát már nem helyezik ki.

Kit érdekel Tormay Cécile? Volt egy provokatív szándékú üzenet, arra nagyágyúval visszalőttek! Ennyi. Nem ér többet az egész, sőt most még lehet azt is mondani, hogy mi minden ilyen ügyben alaposan járunk el, s ha kell változtatunk! Ez lenne a nagy magyar kultúrharc? Ezek a nagy üzenetei és nagy üzenői? Tormay Cécile-ről nem várták meg a döntéshozók az MTA illetékes bizottságának döntését sem. Pedig volt köze az MTA-hoz. Apja tagja volt, ő meg kiemelt díjazottja, méghozzá azzal a regényével, ami a Nemzeti Könyvtár-sorozatot nyitotta, A régi házzal. Az MTA Péczely-díjat adott érte. Most a politikai éceszgéberek kultúrprimitív harcukban nem voltak kíváncsiak az MTA véleményére. Ők maguk lejátszották a meccset, a pöttyös labdát elrúgták, a kockát elvetették. És ennek semmi köze nincs már Tormay Cécilehez. És az sem érdekelte már a szereplőket, hogy egyébként bár utcanév nincs róla a fővárosban, de Józsefvárosban, a Szent Rókus Kórház előtti parkban, az írónőnek szobrot avattak tavaly, s egykori házán, a Kőfaragó utca 3. szám alatti ház falán szintén megemlékeznek róla. S az sem volt még a kultúrharc tárgya, hogy emlékoszlopot kapott tavaly Mátraházán is, ott, ahol Tormay Cécile gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval közösen vásárolt villájukban élte utolsó évtizedét – leszboszi szerelemben.

Kit érdekel Tormay Cécile életműve? Kit érdekel irodalmi nagysága? Kit érdekel az irodalomtudomány ítélete, amelyik mára egy igen árnyalt és pontos képpel rendelkezik Tormay Cécile-ről? Vajon hallottak-e nagy kultúrharcosaink, akár a jobb-, akár a baloldalon a Tormay Cécile-ről rendezett nagy konferenciáról, amit valóban színvonalasan és plurális nézőpontok szerint a magyar Művészeti Akadémia rendezett tavaly októberben?

Ahol jeles akadémikus irodalomtörténészünk, Szegedi Maszák Mihály világosan elmondta, hogy nem volna szerencsés, ha a Bujdosó könyv naplójegyzeteit helyeznénk a Tormay-életmű középpontjába. Indoka pedig világos: „Már csak azért sem, mert az írónő későbbi cselekedeteiből és megnyilatkozásaiból úgy tűnt, megváltoztatta a véleményét. Az életrajzi adatokból tudjuk, hogy nem szimpatizált a halála előtti években már vészesen közeledő nemzetiszocializmussal, és egy új háború gondolata is riasztotta.”

Vagyis sem a jelölést szorgalmazó kultúrharcosoknak, sem azt, és egyben az őket elutasító balliberális kultúrkatonáknak nincs igazuk Tormay Cécile kapcsán. Szegedy Maszák elmondta azt is, hogy Tormay nem csak a Napkelet szerkesztőjeként írta be nevét a magyar irodalomtörténetbe, hanem a Magyar legendárium kapcsán is, ami a Klebelsberg Kuno felkérésére latinból magyarra fordított középkori legendáinkat tartalmazta. Emberségét és írói szolidaritását Szerb Antal is nagyra értékelte, amelyben nyoma sem volt antiszemitizmusnak. Kit érdekel Tormay Cécile? Minket. A politika pedig inkább hagyja őket és minket is békén kultúrharcával.

Zárug Péter Farkas

politológus