Írásunkban tételesen cáfoltuk azokat a hazai balliberális érveket, amelyek szerint a második Orbán-kormány „nagy hibát követ el, amikor beavatkozik a közműcégek piacába”, s kidurrant lufinak neveztük azt a neoliberális érvet is, amely szerint a rezsicégek területén a piaci verseny alacsonyabb árakat eredményez(ett).

Cikkünk hosszasan taglalta, hogy Németországban reneszánszát éli a víz-, gáz-, elektromos energiaszolgáltató cégeknek a visszaállamosítása, közösségi tulajdonba vétele, merthogy a civil társadalom megmozdulásai rendre rákényszerítik – leginkább a nagyvárosokban – a politikusokat, hogy a város vásárolja vissza a piacról a rezsicégeket.

Németországban valóságos mozgalom szerveződött e célra, s egyre-másra kerülnek vissza e rezsicégek köztulajdonba. Vagyis miközben a Mesterházy–Gyurcsány–Bajnai-hármas és a liberális Fodor Gábor azon sápítozik, hogy Orbán Viktor micsoda diktátor, mert most már a piac nagy szabályozó láthatatlan kezét is meg akarja bilincselni, addig Németországban mindenütt az tapasztalható, hogy a közműcégek közel húszéves rabló hadjáratát civil összefogással, politikai nyomásra folyamatosan felszámolják.

A németek már a Gyurcsány–Bajnai-kormány idején erre az útra léptek, és máig több mint 200 város vásárolta vissza a piacról egykori közműcégeit. A tapasztalat pedig az, hogy a város tulajdonában minden esetben jobb a gazdálkodása e cégeknek. Miközben ugyanolyan vagy jobb színvonalon szolgáltatnak, aközben mindenütt jóval alacsonyabb árakon dolgoznak, s a rendszer működtetéséhez és fejlesztéséhez mindössze 3 százalékos haszonkulcs is elég, míg a nagy energiaszolgáltató multik 8-10 százalékkal sem voltak elégedettek, hanem ilyen-olyan jogcímen még e fölött is sarcolták a lakosságot.

Vagyis Orbán Viktor nagyon is helyesen lépett kormányzati szinten a rezsicégek profitjának visszavágása és lehetőség szerinti visszavásárlása terén, ahogy a magyarországi balliberális elit pedig azokat az ellenérveket szajkózza, amelyeket Németországban már csak a közműlobbi fogságában vergődő politikusok mernek szajkózni, hiszen mindenki más összefog azért, hogy a közösségek – akár piaci ár fölött is – visszavásárolják a saját közműcégeiket.

Cikkünkben nem részleteztünk két példát, ám a nagy érdeklődést látva a témában, úgy látom érdemes ezekre kitérni. Az ősz során két nagyvárosban, Hamburgban és Berlinben egyenesen népszavazást tartottak a közműcégek városi tulajdonba történő visszavásárlásról. Hamburgban és Berlinben ugyanis szinte egy időben alakult ki hasonló helyzet a közműcégek, itt elsősorban a villamosenergia-szolgáltatás közösségi tulajdonba való visszavételi szándékát illetően. Mindkét nagyvárosban a 90-es években értékesítették ezek koncesszióját, ám a villamosenergia-szolgáltatás joga 2014-ben lejár. Közös a történetben az is, hogy a közművek visszavételéért megalakult érdekcsoportok mindkét városban civil társaságok, civil összefogáson alapuló kezdeményezések, vagyis nem a pártpolitika emelte a témát a város politikai napirendjére, hanem azok a polgárok, akik torkig voltak a drága és csak egyre dráguló piaci szolgáltatókkal, akiknek ki voltak szolgáltatva, s akiket szavazatukkal nem tudtak sem motiválni, sem büntetni, ha rezsipolitikájukat nem tartották megfelelőnek. Csak egyszerűen elszenvedték a piac profithajszolását.

A Hamburgban alakult civil platform „Unser Hamburg – unser Netz” (A Mi Hamburgunk – A Mi Hálózatunk) néven, míg Berlinben a civilek „Energietisch” (Energia-asztal, értsd: energiavita, megbeszélés) néven tömörültek.

A civilek, mivel előtárgyalásaik során nem kaptak a politikai térből a visszavásárlási kezdeményezésükre elég támogatást, mindkét városban ugyanarra jutottak: döntsön a nép, jöjjön a népszavazás a rezsicégek ügyében.

A törvényi előírás szerint a kezdeményezőknek 173 ezer aláírást kellett gyűjteniük, ahhoz, hogy a népszavazás kiírható legyen. Hamburgban ehhez képest százezerrel több aláírást tudtak gyűjteni, összesen 275 ezret, míg Berlinben 228 ezren támogatták aláírásukkal a kezdeményezést, így mind Hamburgban mind Berlinben kötelező érvényű lett a népszavazás kiírása.

De kikből is állt a civil platform? Hamburgban az „Unser Hamburg – unser Netz” alapítói globalizációellenes (Attac Hamburg) környezetvédelmi, természetvédelmi (Bund Hamburg, Robin Wood), ökológiai (Initiative Moorburgstrasse stoppen), fogyasztóvédelmi (Verbraucher Zentrale Hamburg), és egyházi (Diakonie und Bildung des Evangelisch-Lutherischen Kirchenkreises Hamburg Ost) civilszervezetek e célból összeállt szövetsége.

Hozzájuk csatlakozott – tessenek figyelni! – további 45, azaz negyvenöt másik civil szervezet, akik irányába egyenesen elvárás volt, hogy semmiféle pártpolitikai kötődésük ne legyen.

A népszavazást Hamburgban sikerült a 2013. szeptember 22-én tartott általános parlamenti választásokkal egyidejűleg megtartani, s ez kedvezett a civileknek, és szerencsésen alakította kezdeményezésük kimenetelét. Nem úgy, mint a Berlinieknek, ahol később, csak november 3-án, külön lehetett a rezsicégek reprivatizációját támogatóknak az urnákhoz járni.

Hamburgban tehát a népszavazás a civilek javára dőlt el, s a közműcég visszavásárlást a szavazók 51 százaléka támogatta, a népszavazás sikere az SPD, vagyis a balliberális többségű városvezetést a közműszolgáltatások jogainak visszavásárlására kötelezi. És kitől? Figyelem hazai szocialisták! Hát az E.On-tól! Attól az E.On-tól, amelyiktől Orbán Viktor is visszavásárolja a szolgáltatói jogokat, mert luxusprofittal dolgoznak, és megindokolhatatlanul magas árat szabnak, szabtak. És ha kell, Hamburgban is inkább piaci ár felett fogják megvenni az áramszolgáltatót, ahogy azt nem egy koncesszió lejárta előtti üzletben tették a német városok, csak hogy szabaduljanak a profitéhes piaci cégektől. Az E.On mellett még a Vattenfall konszern is mint regionális áramszolgáltató meg kell váljon majd szolgáltatási jogaitól, pedig a közműszolgáltatások visszavásárlására elindított civil kezdeményezést erősen ellenezte a politikai pártok többsége.

Leginkább a balliberális SPD-s polgármester, Olaf Scholz, de a CDU-s és FDP-s képviselők sem gondolták másképp. Nyilván erős hatással volt a politikai pártok megnyilvánulásaira a két megakonszern politikai lobbitevékenysége is. Hamburgban az áramszolgáltatók koncessziója 2014-ben jár le, a gázszolgáltatásé 2016-ban, emiatt az E.On-al és Vattenfall-lal a városvezetés még terhes tárgyalások elé néz, ám a polgárok akaratát végre kell hajtsák.

Berlinben, habár hajszálon múlott, nem voltak a civilek ilyen szerencsések. Az energiacégek és a politika összefonódása itt ügyesebben trükközött. Hiába lett volna kézenfekvő, hogy itt is a parlamenti választásokkal egy időben tartsák meg a népszavazást, a lobbierők elérték, hogy külön, a két parlamenti forduló után, egy harmadik választáson legyen csak döntés november 3-án. De még ezzel együtt is, vagyis, annak ellenére, hogy a berlinieknek 2 héten belül két szavazást is szerveztek, elég nagy volt a részvétel. Összesen 29 százalék ment el, ebből 24, azaz a résztvevők bő háromnegyede támogatta az ügyet. A támogató szavazatokból tehát alig egy százalék hiányzott, ahhoz, hogy elérje a 25 százalékos küszöböt és ügydöntő érvényességű legyen. Vagyis bár érvénytelen lett a népszavazás, ám a leadott voksok több mint 80 százaléka egyértelműen arra akarta kötelezni a berlini városatyákat, hogy vásárolják vissza a rezsicégeket.

Berlinben tehát a közműcégek ügyében történt társadalmi megnyilvánulás az eredménytől függetlenül arra készteti a város politikai vezetését, hogy e témát a közeljövőben komolyan vegyék és az áram- és gázszolgáltató jogok visszavásárlását már pártpolitikai programként tűzzék napirendre. Vagyis a civilek megmozdulása itt sem volt hasztalan, hiszen a szavazatok abszolút száma olyan magas, hogy azt egyetlen politikai párt sem hagyhatja a jövőben figyelmen kívül.

Ám, a legfrissebb berlini sajtóhírek szerint már el is indultak az előkészületi munkák egy új közműcég létrehozására, melynek feladata lesz a koncessziók visszavétele a város részére. Vagyis rezsilobbi ide, rezsilobbi oda, tovább már nem bolondíthatóak a választópolgárok azzal a liberális szöveggel, hogy a piaci verseny majd alacsonyabb árakhoz, és jobb szolgáltatásokhoz vezet.

Bizony idehaza is erre a belátásra jutottunk, s örvendetes, hogy e belátást maga a kormány tette meg. Míg Németországban a civilek ádáz küzdelemmel vívják ki azt, hogy az energialobbi fogságában lévő politikusokat rákényszerítse arra, hogy közösségi tulajdonba vegyék (vissza) a közműcégeket, addig Magyarországon maga a kormány és a Fidesz állt e program élére.

Nem véletlen, hogy a rezsicégek értetlenül állnak e jelenség előtt, hiszen ahhoz szoktak, hogy a politikusok oldaláról bármilyen oldalhoz is tartozzanak, csak támogatást, vagy egyenesen kiszolgálást kapnak. De Európa népei ébrednek, egyik felében David Cameron mondja, hogy újra kell gondolni az EU pillérének számító munkaerő szabad áramlását, másik felében maguk az állampolgárok követelik ki az állami, közösségi beavatkozást a piac arcátlan profithajszolásába.

Ezek után ki meri mondani, hogy a magyar kormány saját lakossága védelmében, akár piaci ár felett is, ne vásárolná vissza a rezsicégeket?

Jó tudni, hogy Budapest Hamburg és Berlin útját járja.

Zárug Péter Farkas

politológus