Persze harsoghatják Matolcsy György képe alatt a plakátok, hogy gazdasági kudarc van Magyarországon, csakhogy a tények nem ezt mutatják.

Persze azt is harsoghatják, hogy Orbán teljesen elszigetelődött, csakhogy a tények megint csak nem ezt igazolják. Méghozzá azért nem, mert mindannak, aminek leghangosabb európai képviselője az EU 27-ek között a magyar miniszterelnök volt, szinte teljes győzelmet aratott Brüsszelben a 2014-től esedékes EU-s költségvetés tárgyalásán.

Az EU-ban ugyanis két nagy tömb feszült egymásnak a költségvetési tárgyalásokon. Az egyik tömb, az EU nagy, erős és nettó befizető államai voltak, akik a „Jobb Költekezés Barátai”-ként (Friends of Better Spending) határozták meg magukat, és az EU-s támogatási alapok megkurtításában voltak érdekeltek, míg a másik oldalon a támogatásra szorulók álltak, akik a Kohézió Barátaiként (Friends of Cohesion) a nagyobb támogatások, felzárkózási összegek megszavaztatásában voltak érdekeltek.

Németország, Franciaország, Finnország, Ausztria, Svédország és Hollandia adta az első blokkot, míg Közép- és Dél Európa országai adták a másodikat, köztük Magyarország is. A Kohézió Barátainak társaságában viszont nem egy olyan ország volt, amelyiknek elúszott államháztartási egyenlege szinte a nullával tette egyenlővé érdekérvényesítő képességüket.

Ilyen helyzetben volt Portugália, Spanyolország, Ciprus, hogy Görögországról már ne is beszéljünk.

A Jobb Költekezés Barátai amellett, hogy az EU-s kiadások általános csökkentése mellett érveltek, nem rejtették véka alá, hogy immár ők is egy kétsebességes Európában érdekeltek, s a támogatásra szoruló országok jutottak, ameddig jutottak az integrációban, de mostantól oldják meg a maguk baját. De már ne az ő támogatásaikból. Megszorító javaslataik átlagban 20-30 százalékos támogatás kivonást akartak végrehajtani Közép- és Dél-Európa országaiból.

Ezért érthető volt, hogy a Kohézió Barátai így szervezkedni kezdtek, s álláspontjaik egyeztetésére tavaly nyáron összeültek Bukarestben, hogy tisztázzák stratégiájukat. E csoportban pedig legnagyobb szava na, kinek volt? Orbán Viktornak.

És miért? Azért mert ő tudta egyedül azt mondani ezen országok közül, hogy igenis lehet az EU-s források mellett államháztartást konszolidálni. Lehet a GDP-arányos hiánycélt három százalék alá vinni, és lehet államadósságot lefaragni. Sőt, csak e támogatások mellett lehet megtenni ezt. A többiek nem tudtak ilyen eredményeket maguk mögött, s így nem is tudtak ezzel érvelni. Ezért a Kohézió Barátainak, s köztük a kis nemzeteknek Orbán Viktor egyenesen vezéralakjává vált, aki egyedül tudta hitelesen képviselni a Kohézió Barátainak álláspontját.

Nem véletlen, hogy egyedül ő merte kimondta tavaly nyáron – a meghunyászkodás sorsából kitörni vágyó – Kohézió Barátainak hangos üdvözlése mellett, hogy az EU új költségvetési tervezetét nemhogy nem ismeri el, mint a dán elnökség produktumát, hanem súlyos kudarcnak tartja.

A magyar miniszterelnök a 2012. június eleji bukaresti találkozón bátor kiállást és – nagyon fontos! – összefogást szorgalmazott az érintett országok soraiban. „Ma az Európai Unió történetében egyetlen olyan eszközt ismerünk, amely bizonyította, hogy képes növekedést ösztönözni és munkahelyeket teremteni. Érdekesek azok a viták, melyek most zajlanak, hogy milyen új eszközöket vessünk be a növekedés érdekében, figyeljük az erre vonatkozó kezdeményezéseket, hallgatjuk az új francia elnököt, de mi, magyarok csak egyetlen dolgot tudunk biztosan, ez pedig az, hogy a kohéziós politika az eddig ismert egyetlen és bizonyítottan sikeres, növekedést gerjesztő eszköz, minden más remény, jövőre vonatkozó várakozás, spekuláció” – hangsúlyozta akkor Orbán.

S lám, miközben Magyarországot a szocialisták teleragasztották a miniszterelnök és gazdasági miniszterének kudarcát hirdető plakátokkal, egész Európa megint Orbánról beszél. Csak épp nem úgy, ahogy a szocialisták akarták.

Nem brüsszeli szőnyegszélre állításról, demokráciadeficitről, diktatúraépülésről meg sajtószabadság-felszámolásról szólnak az európai hírek, hanem arról, hogy „Orbán majdnem mindent elért”, „Győztek az Orbán vezette Kohézió Barátai”, „Litvánia és Magyarország a győztes” és a többi, és a többi.

S ezt nem megrendelésre, nem hazai bértollnokok külföldön vásárolt felületein mondja az európai média, ahogy azt korábban szervezték a szocialisták és ökobaloldaliak Orbán ellen, hanem azért írják ezt, mert ezek a tények.

De mit is ért el Orbán, amiért szinte egész Európa győztesnek tekinti őt és Magyarországot? Az eredmények leginkább két számban mutathatók ki. Az egyik az, hogy az EU 2014 és 2020 között 959 milliárd eurót fog költeni, aminek legnagyobb része agrár- és kohéziós támogatásokra lesz fordítva, vagyis arra, amire Orbán vezetése alatt a Kohézió Barátai szövetkeztek.

A másik közvetlenül bennünket érintő szám, az a 30 százalékosra tervezett megszorítás Magyarország irányába, amelyből a magyar miniszterelnök 18 százalékot tudott lefaragni, így csak 12 százalékkal lesz kevesebb a jelenleginél a támogatási keretünk.

Ha a nettó számokat nézzük, még inkább világos, hogy miért is győzött a magyar miniszterelnök.

Az egy főre jutó támogatások alapján ugyanis Magyarország lesz az EU támogatási rendszerének második legnagyobb kedvezményezettje. A 2014–2020 közötti időszakban minden magyar állampolgárra kivetítve 712 ezer forint/fő támogatáshoz juthat az ország, ha maradéktalanul sikerül lehívni a tervezett keretet. A miniszterelnök összehasonlításként jelezte, hogy ez a most lezáruló ciklusban 660 ezer forint volt. AZ EU 27-ek közül ettől csak egyetlen ország, Litvánia járt jobban. A tervek szerint a következő EU-s költségvetési időszak alatt összesen 7080 milliárd forintnak megfelelő uniós forrás jön Magyarországra. Ennek mértékét jól érzékeltette Orbán azzal a hasonlattal, hogy ez olyan, mintha 2014 és 2020 közötti időszakban hat vasúti vagonnak megfelelő 20 000 forintos bankót, euróban pedig egy teljes kocsinak megfelelő 500 euróst küldene Brüsszel Budapestre.

Ráadásul a fő számokban elért győzelmek mellett néhány nagyon fontos részlet is úgy alakult, ahogy a miniszterelnök akarta. Többek között sikerült azt is elérnie, hogy a legszegényebb régiók további pénzt kapjanak. Ez azért nagyon fontos, mert – sajnos – az EU besorolások szerint Magyarországnak hat ilyen hátrányos helyzetű régiója van. S ha ehhez hozzátesszük, hogy összesen hét régiója van hazánknak, akkor máris látjuk, hogy ez valójában az egész ország fejlesztés-finanszírozásának a zálogát jelenti. E régiók 1,56 milliárd eurós bónuszt kaptak, így Nyíregyházától Miskolcon át az Ormánságig mindenki számíthat arra, hogy a 2010-től elkezdődött költségvetési stabilizálások fejlesztésekre változnak 2014-től.

Nagyon fontos volt az is, hogy miként változnak e fejlesztések finanszírozások önrésze. A Friends of Better Spending csoport ugyanis azt akarta, hogy az EU legfeljebb 75 százalékban finanszírozza a beruházásokat. De végül a Kohézió Barátainak javaslata győzött, és maradt a Magyarország által is támogatott 85 százalék, vagyis a 15 százalékos önrész.

Egy másik rendkívül fontos részkérdés volt az áfaelszámolások lehetősége a beruházásoknál. E téren is érvényesült a magyar érdek – igaz, ez sokak érdekével esett egybe –, miszerint a beruházásoknál az áfát továbbra is el lehet majd számolni, annyi változással, hogy a támogatást felvevő jogállásától függ, hogy azt is lehet-e finanszírozni az EU-s pénzből. A közhatalmi szerveket viszont teljesen kizárták az áfa elszámolhatóságából.

Nos, mi is a kudarc ebben? Az, hogy Magyarország és Orbán megannyi politikai támadás után is el tudta ezeket érni? Mert bizony az tény, hogy se Görögország, se Portugália pozíciójából ezeket nem lehetett volna elérni. S azt is világosan látni kell, hogy ha 2010-től nincs gyökeres gazdaságpolitikai fordulat, akkor ma Magyarország ezeknek az országoknak a sanyarú sorsában osztozna. Abban a sorsban, amely felé jó nagyot taszított az ország szekerén a nyolcéves MSZP–SZDSZ-kormányzás.

S e jó nagy taszajtást kik követték el? Azok, akik most, amikor kiszabadultunk az adósságcsapdából és megszűnni látszik a Magyarország elleni túlzottdeficit-eljárás, azt harsogják országszerte, hogy kudarc az, amit a második Orbán-kabinet elért. Nem zavarja meg őket ebben még Brüsszel és egész Európa sem. Őket úgy tűnik, csak egy dolog hozza zavarba.

A tisztességes, emberi hang. Jól világított rá erre Kriza Ákos, Miskolc polgármestere, aki levélben kérdezte meg Mesterházy Attilát, hogy komolyan lehet-e venni kolozsvári bocsánatkérő szavait a 2004-es testvértagadásuk miatt, miközben Miskolcon párttársai listázzák az Erdélyben születetteket.

Nem vagdalózott, nem akart Mesterházyn ütni. Sőt, egyenesen reményének adott hangot, hogy az MSZP elindult a tisztesség útján. Levele végén pedig jó egészséget kívánt az MSZP elnökének „az előttünk álló pártversenyhez”.

A „ronwerberi” kommunikáció és Mesterházy úgy megzavarodott ettől, hogy képtelenek voltak válaszolni Krizának. A polgármester két hét várakozás után második levelében már azt írta, időközben Szanyi Tibortól megkapta a választ kérdésére: a szocialisták maradtak, akik voltak, „az aljasság vámszedői”.

Na, ez a kudarc! Mesterházy és az MSZP megújulásának a teljes kudarca.

Zárug Péter Farkas

politológus