A „fasiszta” szót széles körben mint teljességgel negatív jelzőt értelmezik, olyan jelzőként, amely inkább morális ítéletet hordoz, mintsem a leírását adja valaminek. Mi, amerikaiak, talán már oly mértékben hozzászoktunk a szó ilyetén való használatához, hogy már el sem gondolkodunk felőle. Pedig meg kellene tennünk, mert a „fasiszta” fogalmat ebben az értelmében a forradalmi kommunista Lev Trockij hozta forgalomba azzal a szándékkal, hogy valamennyi vetélytársát, még Sztálint is, Hitlerrel és Mussolinivel – és a „jobboldallal” – vegye egy kalap alá. A szó mai alkalmazása Trockij szűnni nem akaró befolyásáról árulkodik.

Amennyiben Sztálint fasisztának nevezték, Trockij és követői azt állíthatták, hogy az „igazi” szocializmus nem gyilkos ideológia. Azt is állíthatták továbbá, hogy az emberi méltóság és szabadság ellen irányuló minden tényleges fenyegetés csakis és kizárólag a jobboldal részéről érkezik. Trockijt magát egy jégcsákánnyal 1940-ben megölték ugyan, de harcát a szocialista internacionáléért a trockisták mind a mai napig folytatják. Manapság azonban a trockisták előszeretettel nevezik magukat „újkonzervatívoknak”.

Az utóbbi hónapok során (a cikk 2001 novemberében íródott – a ford. megj.) széles körben elterjedt az „iszlámfasizmus” kifejezés. A szó többek között a National Review Online-on, a Weekly Standardben és Andrew Sullivan honlapján bukkant fel. A figyelmes szem számára a kifejezés gyanúsan klasszikus trockista szóképződménynek tűnik. Az embernek nem kell lelkesednie sem a fasiszta, sem az iszlám terrorért ahhoz, hogy feltegye magának a kérdést: nem búvik-e meg több e mögött a szó mögött annál, mint amire elsőre gondol.

Az „iszlámfasiszta” kifejezést Stephen Schwartz röviddel ezelőtt a Spectatorban „Ground Zero és a szaudi kapcsolat” cím alatt megjelent cikkében dobta be vagy legalábbis tette népszerűvé. Figyelembe kell vennünk, hogy Schwartz Sztálint és a bolsevizmust kritizálja, de nem általában a kommunizmust.

Schwartz, aki most a National Review Online-on ír, egyáltalán nem egy szemérmeskedő trockista. Egy hajdani harcostársa így írja le: „Schwartz szülei az USA Moszkvához hű kommunista pártjának voltak a tagjai. Sztálinista környezetben történt neveltetésére válaszul tizenéves korában trockista lett, és végül a FOR (Fomento Obrero Revolucionario) balos kommunizmusánál kötött ki. Schwartz és én egyetértettünk abban, hogy a leninizmus minden formája ellenforradalmi. Ez nem tartotta vissza Schwartzot attól, hogy erőteljesen ne azonosuljon Lev Trockijjal és mindent, ami bosszantotta – a rossz időjárástól a vendéglői silány kiszolgálásig – ne a »sztálinisták« mesterkedésének számlájára írjon. Miután csatlakozott a FOR-hoz, a trockisták körében figyelmet keltett a trockista spektrumhoz közelítő, teljesen szélsőséges angol nyelvű cikkek szerzőjeként. Ezzel biztosított magának egy viaszfigura-helyet az általa oly nagyon tisztelt nevetséges jégcsákányfej-panteonban.”

Schwartz maga írja az ún. Venona-transzkripciók (a Rosenberg kémházaspár bírósági perének iratai) tanulmányozásából szerzett információira hivatkozva: „Sokkal kevésbé érdekel ennek a három burzsoának a sorsa, mint az olyan másként gondolkodó forradalmároké, mint Ignacy Porecki-Reiss, Andreu Nin és Lev Trockij”, majd így folytatja: „Soha nem értettem bizonyos amerikai értelmiségiek erkölcsi iránytűjét, akik White és Hiss vagy Currie örököseinek szenvedéseit kényszerűen tragikusabbnak érzik, mint Reiss meggyilkolását, Nin halálra kínzását vagy Trockij agyának szovjet ügynökök általi szétverését jégcsákánnyal”.

Schwartz megszállottja a sztálini gyilkosságoknak. Az idén (2003-ban – a ford. megj.) írt egy cikket a Weekly Standard számára, amelyben azt a hipotézist állította fel, hogy Walter Benjámint, a Frankfurti Iskola teoretikusát Sztálin ölette meg. Ennek a cikknek és a fenti idézetnek az alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Schwartz nagy, tartós rokonszenvet érez Trockij és a trockisták iránt, és nem pusztán együttérzést a kegyetlen mód miatt, ahogy a halál utolérte őket. Trockij meggyilkolása valóban „tragikus” volt, ahogy azt Schwartz leírja?

A jobboldaliak a konzervatívvá lett antisztálinistáktól – beleértve James Burnhamet, Whittaker Chamberst és Irving Kristolt – politikai nevelést kaptak, és néhány esetben egy jó adag szenvedélyt. A volt radikálisok magukkal hozták annak tudását, hogy az ideológiai mozgalmaknak folyóiratokra, képes újságokra van szükségük álláspontjuk kifejtéséhez. Az ifjú William F. Buckley 1955-ben beindította a National Review-t, miután Willi Schlamm volt német kommunista őt erre ösztökélte. A kezdeti években a National Review-t főként a Buckley család és maroknyi volt kommunista, trockista és szocialista, mint Burnham és Chambers írta és adta ki. Később a lapnak meghatározó szerepe lett a goldwateri és reagani „új jobboldal” (amelynek természetesen semmi köze az ugyanilyen nevű európai gondolatirányzathoz – a szerk. megj.) megteremtésében és a szovjetellenes külpolitika gerjesztésében.

Említésre méltó, hogy a volt sztálinisták hajlamosak kommunista gyökereik gátlástalan letagadására. Ezzel szemben az újkonzervatívok, mint Kristol és Schwartz, legalább szomorkásan megmaradnak Trockij igézetében. Említésre méltó még az is, hogy az újkonzervatívok legfőbb törekvése a szociáldemokrácia háborúk és merkantilizmus útján történő exportálása külföldre, ami a Trockij és Sztálin közötti eredeti megosztottságot tükrözi vissza. Trockij úgy érvelt, hogy a „szocializmus egyetlen országban nem létezhet”, és a forradalomnak valóban nemzetközinek kell lennie. Ugyanígy erőlködnek az újkonzervatívok azon, hogy „emberi jogokat” tukmáljanak rá például Szerbiára vagy szociáldemokrata kormányokat idegen országokra – ha másként nem megy, akár háború árán is.

Ötven évvel Hitler halála után még mindig háborút folytatunk a „fasizmus” ellen, ilyen vagy olyan formában. Még mindig azért harcolunk, hogy előkészítsük a világot a szocialista demokráciára.

Trockij pedig vigyorog valahol a pokol mélyén.

Daniel McCarthy

(Fordította: Kádár István)