Túl sok út

Emlékszem, mikor a középiskolába jártunk, és zenekart alapítottunk, az első viták abból származtak, hogy ki milyen hangszeren akar játszani. Mert ugye egy középiskolás punkzenekar esetében a hangszerek elosztása csak a második lépés. Az első a csapat nevének kitalálása. Mert egy ütős név az kell. Egy ütős név az minden.

Azt ki lehet írni az iskolapadra, kifújkálni a Patyolat épületének falára, és az emeleti fiúvécében két slukk között lazán lehet fogadni az ámuldozó és irigy pillantásokat: „Te tényleg a Köpködő Sztahanovisták együttes basszusgitárosa vagy?” „Nos, igen…”

A viták ott kezdődtek, hogy ki milyen hangszert akar magához kaparintani. Mert – ez csak természetes – senki nem tudott zenélni semmilyen hangszeren, és az egész egyfajta szimpátia alapon dőlt el. „Én ezt akarom.” „De én meg azt.” „Én nem fogok dobolni.” „De valakinek dobolni kell.” „Inkább a gitárt.” „Azt majd én”.

Holott ha több lett volna az alapoknál a rend, akkor természetes lett volna, hogy Géza azért basszusozik, mert tud, Jenő azért dobol, mert négy évig tanulta, és Béla azért énekel, mert neki van hangja. De túl sok szabadság volt, túl sok út, így létrejött a káosz, és a végeredmény gyakran mindössze egy kifirkált zenekarnév a fizikaszertár falára, meg persze az érte járó intő.

Ez jutott eszembe, amikor olvastam, hogy Belgiumban egy nő előbb férfivé operáltatta magát, majd amikor nem volt elégedett a méreteivel, kérte az eutanáziát, amit a szabad utak világában meg is kapott, és most nem él.

Szerencsétlen nő. Miért csinálták ezt vele? Miért csinálta vele ez a korszak? A szülők nem fogadták el a lánygyermeküket, itt kezdődik a sztori, és senki nem segített neki, hogy nőként értékesnek érezze magát, ellenben elengedték a kezét, és megmutatták a túl sok szabadság, a túl sok út világát. Tehát felszabdalták, majd megölték.

Mert ők ölték meg. Boldogtalan volt, és szeretet helyett kivitték a szakadék szélére, megmutatták a végtelenséget, és megjegyezték: „Jogod van hozzá. Ugorj!” És még intő se járt érte.