Túlszabályozás

Az európai civilizációt három tényező emelte az emberiség történetének eddigi legsikeresebb társadalmi rendszerévé: a görög filozófia, a keresztény erkölcs és a római jog. Ennek a háromnak a megrendülése okozza a válságát is. A filozófia a ’semmi sem bizonyos’ zsákutcájába szorul, a keresztény erkölcs kiüresedni látszik, a jog pedig olyan ketreccé merevül, amely elzárja az utat a pragmatikus politikai kompromisszumok elől.

A második világháborút követően a közpolitikai gondolkodásban uralkodóvá vált az a nézet, hogy a hasonló kataklizmákat az államok együttműködésének minél részletesebb szabályozásával lehet elkerülni. Miközben a gazdasági, katonai és kulturális erőközpontok, mindenekelőtt az Egyesült Államok a demokratikus országok közösségén belül is érvényesítették az akaratukat, folyamatosan erősödött a meggyőződés, hogy az egyre részletezőbb szabályozások, valamint az érvényesítésüket kikényszeríteni hivatott nemzetközi bíróságok a béke és a növekvő jólét zálogai.

Ennek az utópisztikus illúziónak a megtestesülése az Európai Unió egyre növekvő intézményrendszere, amely viszont már gátja a változó világhoz való rugalmas alkalmazkodásnak. Korántsem csupán a magyar kormánnyal folytatott vitákról van szó: az unióban eluralkodó jogi túlszabályozás az összes tagállamot gúzsba köti. A jog a bürokraták és a doktriner ideológusok fegyverévé vált a saját hatalmuk kiterjesztéséért folytatott küzdelmükben.

Mindez a demokrácia védelmének jelszavával történik, holott éppen ez a sokszor ideológiai töltetű merevség veszélyezteti a demokráciát, amikor megakadályozza a társadalom működéséhez nélkülözhetetlen konszenzusok megteremtését. A társadalmi békének és a közakarat érvényesülésének ugyanis nem a tételes jognak való megfelelésre, hanem a többféle politikai akarat közötti konszenzus létrejöttére van szüksége. Mint annyi más esetben, itt is igaz, hogy a társadalom ügyeiben az ad absurdum vitt igazságok önmaguk ellentétébe fordulnak, és még nagyobb igazságtalanságot teremtenek.