Túlvilági terror

Nézi az ember a Srí Lanka-i merényletek képsorait, és felidézi a régi időket, amikor a terrorista még pontosan körülhatárolható, politikailag motivált célokért harcolt, és kímélte a civileket.

A régi idők terrormerényletei mögött mindig felsejlett a racionalitás, a kézzelfogható érdek. A végrehajtók magukat katonának, hadseregnek tekintették, és kerülték a civilek elleni hadviselést. Ez a motívum az etnikai és ideológiai terrorizmus képviselőit egyaránt jellemezte. A német Vörös Hadsereg Frakció ideológusa, Ulrike Meinhof ezért mondta 1975-ben, hogy a városi gerillák akciói soha nem irányulnak a nép ellen, ők az állam ellen harcolnak. Az északír polgárháború három évtizede alatt a különféle paramilitáris csoportok leginkább egymásban és a rendfenntartókban, a helyi rendőrség és a brit hadsereg tagjaiban tettek kárt. Igaz, előfordult, hogy az unionisták a gyűlölt ellenség hátországában, Dublinban robbantottak, ahogyan az IRA gerillái is rátámadtak londoni célpontokra. Hasonlóan korlátozta saját erőszakgépezetét a baszk ETA is. A régi idők terroristái illedelmesek voltak a szó szoros értelmében, például értesítették a hatóságokat, hogy legyen idő kiüríteni a detonáció előtt a szóban forgó területet, nehogy ember­életben essen kár. Esztelen alkalmi pusztításra mindig akkor került sor, amikor a szakadárok a főáramhoz képest kíméletlenségüket, könyörtelenségüket akarták felmutatni.

Amióta az iszlamista erőszak rászabadult a világra, a civil társadalom védettségének vége. A politikai logika csődöt mondott. A mintegy két évtizede felbukkant, új típusú erőszakhullám legfőbb jellemzője éppen az, hogy nem konkrét, racionális célrendszert szolgál, hanem vallási túlbuzgóság működteti. A különböző elnevezések alatt támadó muszlim terroristák egyetlen célja, hogy az egész világot meghódítsák, alávessék a szerintük eredeti, egyetlen vallásnak, az iszlámnak. Ennek a megfoghatatlan, utópisztikus álomnak abban áll a fő veszélye, hogy miután elérhetetlen, megvalósíthatatlan, a terrornak mindig lesz utánpótlása, fűtőereje újabb és újabb borzalmak elkövetésére. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az iszlamista erőszak képviselőivel nem lehet békét kötni. Vagy ők győznek, vagy mi.

Régebben is mondogattuk, hogy a terrortámadások miatt mindenki veszélyben van, aki megfordul az adott országban, területen. Néhány szórványos bombamerénylet miatt a hetvenes évek elején úgy tűnhetett, London veszélyes hely. Belfast lakói is tudnának mesélni arról, negyven éven át hogyan kerülték el városukat a befektetők, a turisták. Utólag azonban úgy tűnik, valódi, mindennapos veszély nem fenyegette az odalátogatókat. Igazi veszély 2019-ben van, jellemzően azokban az országokban, amelyek valamilyen módon kötődnek az iszlámhoz. Vagy maguk is muszlim államok, amelyek vezetőit a terroristák ellenségnek tekintik, vagy nyugati országok, amelyeket ellenséges területként (dár al-harb) számítanak eleve hadszíntérnek a muszlim fanatikusok szemében. Ez a fajta megosztás, a fekete-fehér világszemlélet, valamint az, hogy a katonai és civil célpontok között immáron semmiféle különbség nincs, kétségtelenül a legfontosabb vonása az új keletű terrorizmusnak. És emiatt nincs a világ biztonságban. Bárhol bármi megtörténhet, ahova az iszlamista vírus bekúszik. Ezért nincs biztonságban az egyszerű járókelő Londonban, Brüsszelben, Párizsban, és ezért halnak meg vakációzó dán kislányok a tíz százalékban muszlimok lakta Srí Lankán.

Béke és nyugalom a nyugati világban csak ott van, ahol a multikulturális métely még nem egyeduralkodó, ahol az emberek felismerik az ellenséget, van némi önismeretük, és nem lúgozták ki teljesen az agyukat. Mint például Magyarországon. De nem élhetünk izolációban, minden mindennel összefügg, fel kell készülnünk a legrosszabbra.

A világ azon részeinek, ahol paroláznak a muszlimokkal, nem sok jót ígérhetünk. Én személyes ismerőseimmel is gyakran vitázom, mert hiszek abban, hogy önmagában az iszlám ugyanúgy az igazság egyik dialektusa, mint bármelyik más világvallás: de csakis keletkezési helyén, a Közel-Keleten, illetve ott, ahol nincsen versenytársa. Mindenütt másutt, ahol az erőszakos motívumokat hordozó iszlám egyezkedni vagy osztozni kénytelen, elkerülhetetlenek az összecsapások. Hiába békés, adott esetben jogkövető a helyi muszlim közösség többsége, a terrorizmusra mindig is lesz igény köreikben. Bármilyen gesztusokat mutat fel a jóléti, nyugati állam, ha az adott közösség mondjuk húsz százaléka érzelmileg, vallási képzeteiben, erkölcsileg teljesen más szinten áll.

Az ő roppant egyszerű, ámde koherens világképük középpontjában a győzelem vagy halál kérdése áll, a véres misszió túlvilági jutalmának ígérete, ez fűti az iszlám katonáit. Az elmúlt néhány esztendő bebizonyította, hogy a bevándorlással újabb muníciót kapnak a fanatikusok. Ha az idejében megakadályozott, csírájában elfojtott terrorcselekményeket lajstromozzuk, és hozzávesszük, hogy nem mindenről számolnak be a titkos­szolgálatok, akkor nem nehéz levonni a következtetést. Csakis a megroggyant, de még valamennyire működőképes hatóságok éberségén múlik, hogy nem hetente rázzák meg kontinensünket véres merényletek. Az Európán kívüli, kevésbé ellenőrzött világ pedig még védtelenebb, amint azt a Srí Lanka-i események is bizonyítják.

Hogy háborúban vagy békében élünk-e, éppen ezért nehéz megválaszolni. De már önmagában az, hogy a kérdést feltesszük, és nem találunk rá egyértelmű választ, meglehetősen beszédes tény.