Turbónacionalista embereknek nem való nagy ország

A háború előtti 120 000-es magyarság nagyjából egyharmada menekülhetett el. Csak reménykedni lehet, hogy egyszer majd, később, békésebb időkben visszatérnek. És ami a helyzetet tovább rontja – az utcára nem lépő, orrát kidugni nem merő, vagy bujkáló férfilakosságot már nem is említve –, az a betelepült háromszázezerre tehető keletről jött ukrán népréteg.

Sok ukrán költözött Kárpátaljára. És persze nem tudnak beilleszkedni.

– Tudjuk, hogy csak Ungváron negyvenezer új lakcím keletkezett – mondja Zán Fábián Sándor -, a keletről érkező menekültek miatt. „Az első időkben látszott az újonnan érkezetteken a megdöbbenés, nem tudták „mit keresnek itt” a magyarok. Sem a szovjet időkben, sem most nem beszélnek eleget a történelemórákon az országban élő kisebbségekről. Három év után azt látjuk, hogy főleg a nagyvárosokban a többnemzetiségű, többfelekezetű, toleráns és előzékeny közösség vadkeleti, agresszív magatartással került szembe.”

Az embernek az ilyesmik olvastán eszébe jutnak dolgok. A ledöntött munkácsi Turul-szobor. A videók a felgyújtott magyar zászlókról. De akár a Romániai rossz tapasztalatok, a temetők hamisítása, vagy a Ceausescu-időszak alatti magyarellenes atrocitások.

Aki az internetet böngészi, a közösségi oldalakat, az gyakran tapasztalhatja, hogy a különféle történelmi és térképcsoportokban szinte kizárólag a szlovák, román és ukrán felhasználókkal vannak összetűzések, leggyakrabban ők ragadtatják magukat fanatikus túlzásokig és vagdalkozásig.

Az ember eltöpreng ezeken a dolgokon, és következtetésekre jut. Én azt gondolom, hogy az ilyen turbónacionalista embereknek nem való nagy ország. (Itt értelemszerűen a nacionalizmus proli válfaját értem, nem a tartással képviselt, megingathatatlan önérdek képviseletet.) Egy nagy ország mindig sokszínű, és a békéhez, működőképességhez el kell tudni viselni egymást.

Ezért is volt tökéletes a történelmi Magyarország. Mindenki elfért benne. Mi megtűrtük a különféle népeket. Sőt! Adtunk jogokat, kiváltságokat – feltéve, ha a magyar királyt és a magyar állameszmét szolgálták. A középkorban amúgy se volt annak akkora jelentősége, hogy itt vagy ott miféle etnikum él. A földet a magyar királytól kapja, a kiváltságot a királytól vagy a földesúrtól, a terület a magyar állam része, a jog a magyar nemzeté, tehát a magyar nemességé.

Hogy a hegyekben ki legeltette a birkát az nem volt fontos.

Aztán a húszéves Szlovákia, meg Románia okoskodik, hogy bezzeg a régi Magyarországon itt meg ott tótok meg oláhok éltek. És se a történelmet nem értik meg ismerik, se a helyzettel nem tudnak mit kezdeni.

Valami ilyesmi van Ukrajnában is. Hirtelen – történelmi léptékben mindenképp – lettek ország, lettek nagy ország, akkora, mint egy birodalom, és nem tudnak a helyzettel mit kezdeni. Hatalmas méretük szinte a saját boldogságuk megrontója.