Tűzszünet

A jó politika két fő pilléren nyugszik, ezek az erkölcs és a valóságismeret, idegen szóval a moralitás és a realitás. Ha a politika kizárólag az utóbbira támaszkodik, és figyelmen kívül hagyja az erkölcsöt, akkor cinikussá válik. Ha viszont minden lépést az erkölcsnek, a tételezett jónak szentel alá, önmaga ellentétébe fordul.

A Nyugat ezzel a problémával szembesül az ukrajnai háború kapcsán, és szemlátomást nem sikerül megtalálni a helyes arányokat. Minden gazdasági, katonai és politikai döntést annak az erkölcsi álláspontnak rendel alá, hogy az ukránoknak igazuk van, és a háború célja ennek az igazságnak az érvényre juttatása, Ukrajna eredeti területeinek teljes visszaszerzése, bármi áron. Itt joggal fölvethető, hogy mely államoknak és politikusoknak milyen erkölcsi felelősségük van a feszültségek végül háborúba torkolló növelésében, de ezúttal maradjunk a jelen történéseinél.

Vajon milyen erkölcsi értékű cselekvés az, amelynek következtében továbbra is ukránok – és nem mellesleg oroszok – százezrei halnak meg, közben Ukrajna tönkremegy és kiürül? Hiszen a realitás az, hogy így a háború még évekig el fog tartani, és a ma megszállt összes terület visszaszerzésére akkor sincs esély. A realitás az, hogy mivel az orosz lakosság többsége jogosnak tartja a területszerzést, Oroszország semmiképpen nem fog lemondani róla, a Krímről végképp nem. Ha Pu­tyin­nak van otthoni ellenzéke, az nem visszavonuláspárti, hanem ellenkezőleg, még keményebb föllépést szorgalmaz.

A realitás az, hogy az ukrajnai háborút a harctéren nem lehet megnyerni, mert az ukránok maguk nem képesek rá, és ha a Nyugat reguláris haderővel is beavatkozik, abból katasztrófa lesz. Ebben az esetben viszont a Nyugat számára nem az az erkölcsi parancs, hogy az ukránokat az utolsó emberükig a harc folytatására biztassa, hanem hogy az események menetét a lehető legközelebbi tűzszünet felé terelje. Erkölcsi felelősséget visel, aki késlekedik e felismerésben.