Hirdetés

Új időszámítás kezdődött a magyar nemzetpolitika életében. Az új hullámos, ultraliberális Momentum ugyanis olyan (eddig legalábbis) pártpolitikai vitákon felül álló, teljes nemzeti konszenzust övező kérdésekbe gázolt bele arrogáns, pökhendi, kioktató stílussal, amire az elmúlt harminc évben nem volt példa.

A Momentum nemcsak az egyébként mély, kommunista és újbaloldali hagyományokat ápoló nemzeti önfeladás és a lassú lemorzsolódás nemzetpolitikáját hirdette meg az elmúlt hetekben, hanem a Kárpát-medencei magyarság aktív, gyorsított asszimilációjának programja mellett bontott zászlót.

Vitán felül áll, hogy a magyarság XXI. századi Kárpát-medencei megmaradásának kulcsa egy határozott, a határon túli magyar közösségekért felelősséget és konfliktust vállaló, következetes nemzetpolitika. A felelősség a helyi magyar közösségek politikai, gazdasági és kulturális támogatásában nyilvánul meg, és alapvetően nemzeti konszenzus övezi, övezte mindeddig. (A támogatás mértékében valóban voltak és vannak viták.) A regionális és szomszédságpolitika alakítása során a konfliktusok kérdésében ugyanakkor már erősen különbözött a bal- és jobboldali erők hozzáállása. A polgári kormányok, ha a helyzet úgy hozta, készek voltak, és most is készek felvállalni minden olyan észszerű konfliktust, amely a magyar közösséget érő helyi nacionalista politika, kisebbségi helyzetüket sértő beavatkozások elhárítására irányul – lásd a kárpátaljai közösség védelmére irányuló mostani erőfeszítéseket, amire természetesen a balliberális oldal putyinozással reagál…

Ezzel szemben a másik tábor a leszegett fejek és behódolás politikájával abban bizakodva adta – adná – fel folyamatosan a még meglévő magyar pozíciókat, hogy a jófiú szerep majd kifizetődik, és a szomszédos elvbarátok hasonló gesztusokat gyakorolva terjesztik széles körben a stabil, hosszú évszázados hagyományokon nyugvó kisebbségvédelmi politikájukat… Na persze. Ez eddig is bejött. De ha nem jött be, az se baj, a lényeg, hogy ezért az önfeladásért cserébe még a Nyugat is megpaskolja a hátukat, ami a szintén, a mindig (hol keleti, hol nyugati) igazodáskényszerben vergődő baloldali hagyományokat követve mégiscsak természetes testtartás. No meg ugye egyszerűbb is, mint az az állandó feszültség, ami a határon túli magyarok közösségeinek védelmével kapcsolatos munkával, nehéz tárgyalásokkal és konfliktusokkal járna. Meg ugye nyugaton ez nem szokás…

Viszont tévedtünk, ha azt gondoltuk, hogy a balliberális oldal nem süllyedhet mélyebbre, mint azt a kettős állampolgársággal szemben folytatott szégyenteljes, 2004-es kampánya során tette. Akkor Gyurcsány és akkori pártja nemzettársainkat egy káros, a hazai szociális ellátórendszereket elárasztó, jólétünkre és adóforintjainkra ácsingózó veszélyes inváziós tömegként állította be, amitől az „igazi” magyar családokat meg kell védeni. (Érdekes, hogy ezekről a veszélyekről a balliberális oldal egy szót sem ejt a migrációs válság során. Valahogy ott a szolidaritás eszméje mindig elnyomja a nyers és embertelen érveket…) Azt gondoltuk, hogy a 2010-es év a nemzetpolitika szempontjából is fordulópont, amikor az újjáalakuló parlament egyik első lépéseként igyekezett a 2004-es gyalázatos kampány okozta sebeket begyógyítani, és elsöprő többséggel bevezette a kettős állampolgárság intézményét. Akkor az összes parlamenti párt, a meghasonlott MSZP-vel együtt támogatta ezt a javaslatot és a mögöttes fontos célt: 344 igen szavazat mellett csak 3 képviselő szavazott a nemzeti egység ellen. (Az a Gyurcsány Ferenc, aki ma ismét átvette a baloldal feletti irányítását, ami a nemzetpolitikai konszenzus egy ismételt, jól várható töréséhez vezethet…)

Az elmúlt hetekben azonban egy egészen új és roppant aggasztó jelenség ütötte fel magát a megújulás alatt álló új hullámos magyar balliberális oldal berkeiben, felrúgva minden eddigi (vélelmezett) nemzetpolitikai konszenzust, a Kárpát-medencei megmaradásunk nemzeti célját. Fegyőr és a Momentum-üdvöskéknek a román és szlovák liberális pártokkal szembeni kiállása egyrészről Magyarország és a térség történelem- és regionális politikai ismeretének teljes hiányáról tanúskodik. Ami viszont ennél szomorúbb, hogy az nem más, mint a határon túli magyar közösségek elemi és nyílt elárulása, a saját liberális pártcsaládjuk internacionalista reflexeket idéző kiszolgálása, a rendszerváltás utáni magyar nemzetpolitika gyomorszájon rúgása.

Az elmúlt harminc évben képviselt magyar nemzetpolitika teljes elárulása, hogy egy magyarországi párt nyílt vagy közvetett diszkriminációval és fennmaradásukért küzdő helyi magyar politikai közösséggel szemben álló jelöltek mellett kampányol, és hívja fel a magyarokat jó szlovákká vagy éppen jó románná alakulni.

A kisebbségi közösségek eltűnésében az első lépés a politikai képviseletük megszüntetése, a politikai elit megsemmisítése. Ha egy közösség képviselet nélkül marad, nem lesz, aki érdekeikért kiálljon, közösségeiket politikai alapon megszervezze, s ha elhalkul a hang, és megszűnik az erő, a kisebbség végérvényesen elindul a lemorzsolódás és asszimiláció útján. S abban az időszakban, amikor a határon túli magyar közösségek politikai erői az országos politikában való megmaradásukért, közvetve a magyar közösség túléléséért folytatnak mindennapi és élet-halál harcot, akkor a Momentum üzenete a legelementárisabb bűn, amit magyar politikai formáció a magyar nemzeti érdek, a Kárpát-medencei megmaradásunk ellen elkövethet.

A rendszerváltás óta többször át kellett éljük a határon túli magyarok érdekeivel szembemenő, konfliktuskerülő, önfeladó balliberális politikát (alapszerződések megkötése, Szlovákia NATO- és Románia EU-csatlakozásakor lévő magyar pozícióból fakadó lehetőségek elmulasztása); tiltakoztunk a 23 millió románozás, a Medgyessy-Năstase-koccintás, a nemzetellenes kettős állampolgárságról szóló népszavazás ellen. Azonban eddig nem volt olyan politikai formáció, amely – ha csak közvetetten is – a helyi magyar közösség legitim politikai szervezetével szemben, egy nem magyar formáció mellett kampányolt volna. Ezzel pedig a Momentum meghirdette a Kárpát-medencei magyarság politikai és nemzeti asszimilációjának programját. Ez a balliberális nemzetellenes politika eddigi legsúlyosabb új, elfogadhatatlan eleme, összhangban az Európában való feloldódás a nemzetköziség, a nemzetiidentitás-nélküliség eszményének nemes céljával.

Lehet, ezen érdemes volna Fegyőrnek és a Momentum-üdvöskéknek elgondolkodniuk, amikor a kurd színeket büszkén kitűzik mellkasukra, és a körútra vonulnak kiabálni… A felelős politizálás a saját hazánk, saját közösségeink és intézményeink védelmével, a határon túli magyarok jogainak és az azokért helyben kiálló saját képviseletük támogatásával kezdődik. Nem a körúti orbánozással, nem a külső erőknek való reflexszerű megfeleléssel, az új, brüsszeli liberális párttársak elvtelen kiszolgálásával. Lehet, nem éri meg egy jó liberális Verhofstadt-barackért odadobni az ezeréves Kárpát-medencei magyar közösségeket. De ennek belátásához persze a józan ész mellett gerincre is szükség volna…

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetközi ügyekért felelős igazgatóhelyettese.