Új időknek új dalai

László Gyula professzor egy zseniálisan egyszerű meglátása szerint azok a helységnevek, melyekben nemzetség- vagy törzsnév jelenik meg (Borosjenő, Budakeszi stb.), a közvélekedéssel ellentétben nem azt jelzik, hogy az illető terület a Keszi vagy Jenő törzs eredeti szállásterülete volt, hanem éppen ellenkezőleg. Ugyanis honfoglalás kori nemzetség-alapú szerveződésünket úgy semmisítették meg, hogy erőszakkal széttelepítették a szerves közösségeket (már akkor is a „fejlett, nyugati” társadalommérnöki elveket követve). Tehát a helységnévben éppen azért jelenik meg a Nyék, mert a Nyék törzs egyik erőszakkal áttelepített csoportja szükségesnek tartotta, hogy ezáltal megkülönböztesse magát új környezetétől. Nem volna értelme hangsúlyozni, hogy Tarján törzsbéli vagy, ha mindenki az körülötted.

Nihil novi sub sole. Ez a logika nagyszerűen alkalmazható tizenegy évszázaddal később a magyar belpolitikára. Ahol új kezdeményezést, pártot, narratívát, arcot látunk feltűnni, ott nem kéne újat keresni. Sőt. Ahogyan a magabiztos amatőr történész apuka magyarázza a gyereknek a helységnévtáblát, Tiszakéren vagyunk, kisfiam, a Kér törzsé volt ez a vidék honfoglaláskor, úgy magyarázzák egymásnak a bizonytalan (azaz tájékozatlan) szavazók, hogy mennyire nagyszerű új politikai jelenség az SZDSZ, a Momentum, Bajnai, Márki-Zay vagy Magyar Péter. Mivelhogy újnak látszik. Vannak ugyan intő jelek, de a bizonytalan szavazótól nem várható el, hogy ne úgy értelmezzen valamit, ahogy az neki a legkényelmesebb. Bajnai Gordon, példának okáért, gazdasági miniszterként előidézője volt annak a gazdasági krízisnek, amelynek kezelésére kinevezték miniszterelnöknek – de ez a bizonytalan szavazónak egy pillanatra sem ütött szöget a fejébe. Ahogy a helységnevek esetében, éppen az ellenkezőjére kellett volna gondolniuk: az új arc azt jelezte, hogy minden marad a régiben, csak mostantól más fogja eladósítani az országot.

László professzor az „x nem x” tételt nem a paradoxon kedvéért állította fel, hanem a magyar államszervezés szélesebb történelmi folyamatának ismeretében. A progresszív szekta hívői viszont pontosan attól hívők, hogy nincs szélesebb rálátásuk napjaink politikai-ideológiai folyamataira, így nem is várható el tőlük, hogy az új arcokban, ezek váltakozásában a rendszerfolytonosságot fedezzék fel. Ez az érdekalapú folytonosság értelemszerűen a háttérben maradó erőkhöz/szervezetekhez kapcsolható, amely kiválasztja az új arcokat.

Mivel a politikai háttérerők lényegük szerint nem tolakodnak az előtérbe, létezésüket a „felvilágosult” liberális szavazó konteóként hessegeti el. Ezzel nagyjából ki is küszöböli azt a lehetőséget, hogy evidenciákat ismerjen fel – például azt, hogy Márki-Zay Péter vagy Magyar Péter fogyóeszköz, és mint ilyen, teljesen irreleváns. Ugyanakkor lélektani szempontból ez szürke zóna: nem jelenthető ki egyértelműen, hogy ezek nem látják a pétereket mozgató erőket, mert egyszerűen ostobák. Ha nem is analitikus módon, de ösztönösen érzékelik ők, és egyetértenek azzal a mögöttes szellemiséggel és értékrenddel, amelynek Katka vagy Péter csupán megjelenítői.

Ezt a gondolati univerzumot lehet képviselni hűvös technokrata módon, proletár lelkesedéssel, parizert zabálva, fenyegetőzve, a szójalattét köpködve a vidékre és számtalan más módon – és nemcsak a politikai attitűd, hanem az általa képviselt eszmeiség is végtelen és kimeríthetetlen, egy teljes és önellátó elvtársi univerzum: a balliberális eszmevilág Bertoluccitól Donáth Annácskáig, Verhofstadttól Vadai Ágnesig ível, és igen nagy bajban lennénk, ha a lényegét kéne kiemelnünk. Talán a magyarság zsigeri gyűlölete. Az mindenesetre egy közös nevező. Anélkül nincs Szárszó.

A soros Soros-függetlenek tucatjait láthattuk felbukkanni a semmiből Kelet-Közép-Európában az elmúlt években, de a külpolitikában járatosak számára a parasztvakítás Mekkája Szlovénia. Bár a szlovén szavazó hagyományosan balra hajlik, a baloldali szlovén pártok kormányzati teljesítménye oly halovány, hogy ez sem segít. Ezért találták fel Kolumbusz tojását: a bizonytalan szavazókat menetrendszerűen, minden választás előtt átirányítják egy újonnan alapított „független” párthoz (melyet nemritkán 1-3 hónappal a választás előtt gründolnak össze). Az új párt bezsebeli a szavazatok többségét, vagy legalább nem hagyja elveszni a baloldali tábor szavazatait, amelyeket kormányzati teljesítményük miatt méltán elveszthetnének, és minden folytatódik tovább, a demokrácia nagyobb dicsőségére. A módszer teljesen blőd, hihetetlenül infantilis, és működik. Ilyen módon bukkantak föl az elmúlt évek választásain Miro Cerar, Alenka Bratušek, Marjan Šarec, Robert Golob, és az eszes szlovén választó minden esetben elhitte nekik, hogy ők teljesen újak és függetlenek. Politikai elemzők tanácstalanul állnak a jelenség előtt, és gyakorlatilag nem hisznek a szemüknek, hogy ugyanazt a szánalmas, fantáziátlan trükköt ötödször is meg lehet játszani.

Nos, Magyar Péter nem új jelenség – a helyzet az, hogy már Márki-Zay Péterrel megérkeztünk a posztmodern politikai gyakorlat világába, csupán nem vettük észre, mert a borderline személyisége ellopta a show-t. Amikor Márki-Zay mondott valamit, majd két napra rá azt mondta, hogy ő azt sohasem mondta, sokunk csettintett, hogy ez igen, le a kalappal – tévesen a személyes varázsának tudva be azt, ami csupán kortünet. Azóta csupán két év telt el, de már látjuk, hogy korát megelőzve ösztönösen ráérzett a posztmodern flow-ra.

Horn Gyula, ugye, nem azt mondta, hogy nem én voltam, hanem azt, hogy na és? Boldog idők! Gerinces emberek. Hiába, az egy másik évszázad volt. Maga a demokratikus morál bajnoka is utalt olyasmire, hogy hébe-hóba talán nem bontotta ki az igazság minden részletét. Nos, mindez már a múlt, melyet az IT-forradalom egyszer s mindenkorra elsöpört. A hópihe-generáció már nem tudja értelmezni a „nem mondtam igazat” szemantikai töltetét, nem értve, hogy ez miért releváns (kevésbé fogalmi nyelven: soha nem kapott egy bestelen nagy pofont, amikor hazudott).

Politikai elemzők már kiemelték az új ellenzéki erő egy igen lényeges aspektusát, a totális tartalommentességet. Mivel nincs identifikálható tartalom, amelynek ellent lehetne mondani, nincsenek hagyományos értelemben vett politikusok sem, akik felelősséget viselnek vagy vállalnak. A posztmodern-posztindusztriális szimulakrumok korában a politikusok Péter 1, Péter 2-vé válnak, eldobható, újrahasznosítható droidokká, melyek igen gazdaságosan előállíthatók és működtethetők. A posztmodern egyik alaptétele, hogy az Eredeti elveszett: ki állíthatná, hogy az egyik fröccsöntött Donald kacsa eredetibb, mint a másik?

Az is igen észszerűtlen volna, ha a globalista erők pont a politika területén ne alkalmaznák a költségcsökkentő outsourcingot. Egy klasszikus értelemben felfogott politikus, például egy Metternich előállítása nagy pénzügyi, időbeli és intellektuális befektetést igényel, míg a finn típusú, projektalapú oktatással lebutított választónak az outsourced politikai vezető is megteszi: végy egy valóságshow-szereplőt, ha bebukik, tégy helyére egy influenszert, ha az is, akkor Annalena Baerbockot.

A posztmodern woke politika pillérei tehát: tartalommentesség, dinamizmus, emocionális telítettség (monnyonle), „függetlenség”, a liberális csőcselék szavazataira hajtó hierarchiaellenesség és nem utolsósorban a csereszabatosság. Amennyiben a baloldal két legutóbbi reménységének lett volna valós politikai mondanivalója, víziója vagy legalább egyénisége, be se engedték volna őket a pályára, hiszen bukásuk utáni helyettesítésük megterhelné a rendszert.

Ami június 9-e előtt bontakozik ki a szemünk előtt, az a szlovén futószalag által szállított éppen aktuális termék. A fent vázolt tétel szerint nem hoz újat a politikai kínálatba, nem független, és nem mond semmit. Ad absurdum, képzeljünk el egy olyan Pankotai Lilit, aki képes volt lediplomázni: a Magyar Péter-jelenségnek ez az adekvát értelmezési kerete. És főleg: emlékezzünk László professzor példájára, hogy a szemantika milyen csalóka. „Mégis új és Magyar”? Nem új, és nem magyar.