Vezetőink már csak azokat az elődeiket követik, akik „bizonyítottak”. Azokat, akik szintén büszkén hirdették egykor, hogy „végre a jó oldalon állunk”. Tehát ma szerintük az a jó oldal, amely egy nemzetet zsoldosokkal gyilkoltat le az olajáért és a cionizmus ügyéért. Porig bombázza városait, hogy majd nagylelkűen újjáépíthesse. (Első az üzlet.) Háborús bűnösöknek nevezi a hazájukat védőket, médiája ( a CNN-től a BBC-ig) pedig Zsdanovékat is felülmúlóan hazudik. Mi tehát ezen a jó oldalon sorakoztunk fel, s médiánk is egyenként siratja a fogságba esett amerikai és brit zsoldosokat. Az irakiak nyomora nem számít. (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a zsoldosokra nem vonatkozik a genfi konvenció. Az amerikai és brit hadsereg pedig kivétel nélkül zsoldosokból áll. Tehát az irakiak saját belátásuk szerint kezelhetik őket. Arról nem is beszélve, hogy az amerikaiak se ismerték el hadifogolynak az afgán kormány katonáit. Vagyis nincs mit reklamálniuk bármilyen bánásmód esetén.)

A hadviselők szemében a Jó és a Rossz harca folyik Irakban. Természetesen mindkét fél önmagát tartja Jónak, s ellenséget Rossznak. Ez pedig így természetes, csak éppen egyik álláspont sem igaz. Ennek elfogadásához ugyanis arra van szükség, hogy valaki elhiggye, ő választott és küldetést teljesít. E hit viszont csak megfelelő ideológiai többlet által adatik meg. Amihez önnön lelkiismeretének megnyugtatása miatt is szüksége van, igazolva így amúgy érthető és egyáltalán nem egyedülálló gaztetteit.

Mennyivel tisztességesebbek voltak egykor a világhódító rómaiak. Ők nem hazudtak se ellenségeiknek, se maguknak. A meghódítottakon is nyugodt lélekkel tudtak évszázadokon át uralkodni. Ők nem az emberiségért, nem a demokráciáért stb. harcoltak, hanem hazájuk dicsőségéért, hatalomért, gazdagságért, hogy Rómát tisztelje a világ. Gyilkolásaik közben se hazudoztak humanista elveket. Vae victis! – mondták, s tették a legyőzöttekkel, mi érdekükben állt. Az öreg és bölcs Cato is rendre egyértelmű szavakkal (Ceterum censeo Carthaginem esse delendam) zárta beszédeit a szenátusban Karthágóra vonatkozóan. Nem bolondította magát és a világot azzal, hogy fel kell számolni a pun diktatúrát, fel kell szabadítani a pun népet stb. Azt vallotta és tette, amit a római érdek megkövetelt. Hatalomgyakorlásuk is őszintébb, tehát tisztességesebb volt. Tudták, szövetségeseiket, alattvalóikat meg kell osztani (Divide et impera), ha nyugodtan akarnak a nyakukon ülni. S a promiscue vulgusnak is jár valami (panem et circenses) a dicsőségből és a gazdagságból. De még a halálra szánt gladiátorok is e tiszta és őszinte kegyetlen normák (Ave Caesar, morituri te salutant) szerint haltak meg.

Azóta viszont nagyon messzire kerültünk e „rideg” valóságtól, őszinte beszédtől. Nem csak az ellenségének, hanem magának is hazudik a mai politika. Most azzal etetik például a jenki zsoldosokat is, hogy ez az iraki egy humanista háború, ahol nem kell meghalniuk, miközben már egymás golyóitól is szépen hullanak. Furcsa katonák… megsértődnek, hogy az ellenség visszalő. Vajon mit szólnának, ha az őszinte II. Frigyes porosz király lenne a főparancsnokuk, aki egy csatából megfutamodott katonáit így lelkesítette: Kutyák! Örökké akartok élni?

A háború (a politika folytatása más eszközökkel) ugyanis egyfajta végső realitás és végső megoldás. Ott a dolognak azonnal érzékelhető eredménye van, ott nem lehet félrebeszélni. A kilőtt golyó útja egyenes, nem befolyásolják üdvözlési megfontolások. Ez élethalálharc, nem „korlátozott hadviselés”, nem „humanista fegyver” stb. Az igazság testetöltése, de csak az erősebb igazságáé. Erkölcsi kérdések nem így dőlnek el.

Amerika nehéz helyzetbe hozta magát. Pedig amit tesz, abban semmi különös nincs. Amerika nem gonosz, csak azt hiszi, a háború az érdeke s aszerint cselekszik. Katonailag akar felszámolni egy ellenséges államot. De nehéz helyzetbe hozta magát, mert közönséges imperialista célját olyan ideológiai csomagba gyömöszölte, ami éppen a megvalósítás fázisában fordítódik ellene. Nem mer hivatkozni az erősebb természetes jogára, szerepet játszik. Ezért hazudik. De Iraknak is joga van végső szorultságában bármiféle (!) védekezésre.

Vesztére Amerika nem tisztán egy szuperhatalmi konglomerátum, hanem még megváltónak is hiszi magát. úgy érzi kötelessége a világ népeit boldogítani. nem tudja érdekeit megfogalmazni ideológiai ballasztok nélkül. Az üdvösség képviselőinek pedig örök tulajdonságuk a bukás. Mert a földön nincs üdvösség, csak az ahhoz vezető út. Amerika ma még győzi küldetését, de a világ egyre több pontján köti le magát, s lassan majd kimerül. Befejezni semmit se tud. Valószínűleg Irakban is csak annyit ér el, hogy egy nagy Palesztinát csinál belőle. Nem a primus inter pares bölcs pozícióját akarja, hanem totális uralomra tör. Hiszi, hogy a Jót képviseli a Rosszal szemben. Nemcsak uralkodni akar, de azt is elvárja, hogy szeressék a leigázottak. Lelke van, nem esze a hatalomhoz.

Szaddám Huszein személyében kemény ellenfélre akadt. Ő ragyogó megtestesítője a nagy formátumú politikusnak. Lehet őt diktátornak, gyilkosnak stb. nevezni, de ez a lényegen semmit nem változtat. Az iraki elnök fel tudja használni ellenfeleit és barátait egyaránt, kihasználja az adódó lehetőségeket. Bush viszont egy kigyógyított Gólem, tudatzavaros rögeszmékkel, saját valódi érdekei felismerésére is képtelen. Függetlenül az iraki háború végkimenetelétől, Amerika leszálló ágra került. Ráadásul lelkiismerete is egyre rosszabb. Buta politizálásával maga ássa alá azokat az eszméket, amelyek nevében harcol. Ezek most visszaütnek. Amivel egy látszólag kaotikusabb világhelyzetet idéz elő. Valójában csak láthatóbbá válnak a tényleges erővonalak, érdekek. Emberek és kormányok is kezdenek magukhoz térni. Jó néhány ország vezetése teszi meg az előkészületeket az új helyzetre vonatkozóan, noha kifelé még tartják a „normákat”. Talán már csak a szegény pápa szózatai mutatják, hogy fogalma sincs a valódi helyzetről. Ahol szép elvek csak addig fontosak, míg előnyhöz segítik a törekvőt.

Mi viszont továbbra is lelkesen kitartunk a végső bukásig a jó oldalon. Büszkén hirdetjük megbízhatóságunkat, még azt se vesszük észre nagy lelkesedésünk közben, amikor a „kenyőcs” (Hamvas Béla) megváltozik. Igazi eminensek vagyunk a végső pusztulásig. Aztán majd a kudarc után ismét lesz bűntudatunk, s belátjuk, hogy megint rossz oldalon álltunk. A majd az új győztes mellett hű csatlósként megnyugszunk, hogy „annyi balszerencse közt s oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem” (már igen) végre a jó oldalra kerültünk. Sajnálatos, hogy még határainkon belül is a nemzeti érdekérvényesítő szervezkedések rendre vakvágányra kerülnek, a vezetők látványos dramaturgiája mellett.

Sajnos, mi változatlanul elhisszük, hogy a világban van jó és rossz oldal. Noha csak állandóan változó helyzet van, amihez alkalmazkodni kell tudni a kis nemzetnek is, miközben állandóan fenntartják az örök nemzeti érdekek tudatát, s keresik az érdekérvényesítés lehetőségeIt. Függetlenül attól, hogy az „abszolút mértékben” jó-e vagy rossz.