A centrumpolitizálás lényege az alkalmazkodás, a gondolkodást és a cselekvést illetően egyaránt. Fél a „kellemetlen” gondolatoktól, ötletektől, a határozott igenektől és nemektől, látszólag mindenkit ki akar elégíteni. Célszerűnek tartja a hasonulást, a számonkérhetetlenséget. A kiegyenlítő szerepében tetszeleg. Mozgása csak horizontális. Alapvetően korrupt, és még politikai mércével mérve is amorális. Úgy gondolja, ha „középen áll”, onnan teoretizál, abból nem lehet baj. A döntőbíró szerepében tetszeleg, de csak elodáz, és egy gond megvilágítása helyett mindössze maszatol, s újabbakat teremt. Másik kedvelt fogása ezen ideológusainknak a hatástalanítás, a kilúgozás. Figyel mindenfelé, tanul, oroz, átvesz. Majd saját tisztátalanságával újraértelmez. Mivel látszólag mindenkit ki akar elégíteni, ezért csak a majdnem mindenki becsapásáig jut. Mindössze napi és hatalmi célokat lát, szándéka a túlélés és a felülkerekedés. A valóság által felvetett kérdésekre nem ad teljes választ, csak „arányosat” vagy „mérsékeltet”. Mert nem a valóság, mindössze a többi hatalmi erőhöz való viszony érdekli, és mindig benne akar maradni a buliban. Jelentéktelenségét igyekvő jelenlétével pótolja. Aki viszont nem tartozik e langyos világba, azt szélsőséges, radikális, botrányos vagy még rosszabb jelzőkkel illetik.

De ki ma a szélsőséges, a radikális Magyar-országon? Az, aki támogatja a nemzeti függetlenséget, a nemzeti kultúrát, ipart, az erős hadsereget, a családot, a heteroszexuális életmódot, a jogok és kötelességek közötti egyensúlyt, fellép a devianciák ellen. Támogat minden olyan erőt, jelenséget, mely a nemzetet erősíti, gyarapítja. Viszont mérsékelt centrumerő, gondolkodó az, aki támogatja az ország kiárusítását, a multikat, népszerűsíti, de legalább- is eltűri a devianciákat, támogatja az asszimilálhatatlan tömegek betelepítését. Csak a vélt egyéni jogokat szajkózza, s nem beszél a közösség iránti kötelességekről. E felfogás már önmagában mutatja, milyen világban élünk, mennyire végletesen megbomlott a „szép rend”. Viszont ebből is látszik, a szélsőségesség, a radikalizmus igen relatív fogalom e felfordult rendű világban, mindössze nézőpont kérdése. A gondolkodáshoz önmagában pedig semmi köze, mert más gondolkodni, elméletet felállítani, és megint más a gondolat megvalósítása érdekében vagy csak a gondolat hatása alatt cselekedni.

Vekerdi László tudománytörténész szerette annak idején az előadásait így kezdeni: „Hölgyeim és uraim! Ha egy előadás nem botrányos, azt nem érdemes megtartani.” E megfogalmazást tovább víve kimondhatjuk: ha egy írás nem botrányos, azt nem érdemes megírni. Ha egy elmélet nem botrányos, azt nem érdemes megfogalmazni stb. De ebből még nem következik a cselekvés. A botrányos elméletet pedig nem kell kövesse botrányos cselekedet. Csak a totalitárius agyak hiszik és teszik azt, csak ők nem látják a kettő közötti szükségszerű másféleséget, minőségi különbséget. Mert nincs sohasem átjárás. Az elmélet sohasem lehet a valóság visszatükröződése vagy fordítva. Úgynevezett jobbközép politológusok és politikusok rendre elhatárolódnak a számukra radikálisnak tűnő elméletektől. Szélsőségességről, rettenetes veszélyről elmélkednek. Aminek az az oka, hogy függetlenül tévképzeteiktől, valójában még mindig bolsevik aggyal gondolkodnak elmélet és gyakorlat viszonyáról. A bolsevizmus az az ideológia, amelyik egy közel kétezer éves gondolkodásbeli hagyományt vitt tökélyre. E mentalitás roncsolja hosszú ideje az európai népek gondolkodását. Ennek leglecsupaszítottabb megfogalmazása így hangzik: minden elmélet annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle, illetve ha egy elméletet nem lehet megvalósítani, akkor az értéktelen. Jobbközepeseink lelki, verbális antibolsevizmusuk ellenére is e gondolkodás foglyai. Azért rettegnek radikálisnak látszó gondolatoktól, mert rögtön a vélt gyakorlat következménye lebeg lelki szemeik előtt, hogy egyéni karrierjük esetleges veszélybe kerüléséről most ne is essék szó.

Csakhogy az elmélet nem arra való, hogy a gyakorlatban megvalósítsák. Arra se, hogy a gyakorlatot igazolja. Egy elmélet egy valóságértelmezés, egy törekvés a valóság megértésére – száz elmélet száz valóságértelmezés, száz törekvés. A valóság viszont sokkal gazdagabb, mint a világ összes elmélete együttvéve. Tehát összességében se foghatja át sohasem a világot a maga teljességében. Az elmélet értelme, hogy általa jobban megértsük a valóságot, nem pedig, hogy a valóságra kényszerítsük. Ezt csak az utópisták hiszik és cselekszik. Ki kellene végre lépni ebből az ördögi körből a gondolkodóknak. Manapság kevesen olvassák Pauler Ákos írásait, noha e kérdést ő még tisztán látta. „Filozofálni annyit tesz, mint küzdeni magunk és mások gondolatainak homálya ellen” – vallotta és tette. De sohasem gondolt gótikus templomszerű gondolatrendszerének – főleg tűzzel-vassal történő – megvalósítására. Gondolkodó volt, aki a gondolat, az elmélet önmagáért valóságával tisztában volt. Ő, a „platonista” is bizonyos szempontból a valóság fanatikusa volt, sokkal inkább, mint az empirista, materialista és egyéb „realista” ideológusok. Viszont tudta, az elmélet terén végsőkig lehet radikális, szélsőséges. Látta a szükségszerű különbséget a radikális elmélet és a tett között. Nem ő volt az álmodozó, az utópista, hanem a gyakorlat fanatikusai azok.

Kortársa, az amúgy minden politikai irányból manapság is sokkal többet citált Ady Endre szintén tisztában volt a gondolkodás radikalizmusának szükségességével, bár a gyakorlathoz való viszony nála már eléggé bolsevikszerű volt. De jellemző tisztánlátásra törekvésére és tisztességére, hogy mikor a Károlyi-Jászi-banda megkezdte ideológiája valóra váltását – halálos ágyán, – elhatárolódott tőlük. Viszont vallotta, hogy kis népnek még lélegzetet is radikálisan kell venni. A lélegzés, miként a gondolkodás, életfunkció, az élet nélkülözhetetlen része, de egy elmélet megvalósítása nem az. A radikális elmélet helyes alapállásból semmivel sem veszélyesebb egy úgynevezett mérsékeltnél. Azonban többnyire helyzetmegvilágítóbb, noha igazságtartalma nem biztosan nagyobb. De a „sarkítás” fényénél jobban látszik a helyzet, mint az „arányosnál”. Azonban a legokosabb elméletet, éppen a világ kimeríthetetlensége miatti korlátoltsága okán se szabad a valóságra kényszeríteni, mert felborítja a világ, a valóság állandóan egyensúlyra törekvő mozgását, rendjét. Meg kell szabadítani a gondolkodást a vele erőszakkal összekapcsolt gyakorlat terrorjától. A világhoz való helyes viszony: ha gondolkodásunk radikális, viszont cselekedetünk mértéktartó.