Alfred Baeumler nemcsak alkalmi szimpatizáns, karrierista stb., hanem valódi nemzetiszocialista volt. Az ő esetében ez nem rágalom. A győztesek három évre le is ültették. S ha arra gondolunk, hogy a nála alig jelentősebb Rosenberget utólag eszkábált jogszabály alapján meggyilkolták, akkor ő igazán olcsón úszta meg a bosszúhadjáratot. A fordító által a kötethez írt előszóban ez így hangzik: „A kapituláció után három évet töltött internálótáborban, míg 1948-ban nácitlanították” – Vajon hogy lehet egy nácit (vagy akár egy nem nácit) nácitlanítani? Ez olyan mint a kiherélés vagy a körülmetélés? Ennek ellenére e cirkumcsízió után haláláig csak a németországi szellemi élet perifériáján tűrték meg.

Baeumler könyvének magyarországi kiadását – biztos, ami biztos alapon – a fordító, V. Horváth Károly részletesen megindokolja. Mivel szabad, antifasiszta alapozottságú világunkban magyarázatra szorul, ha egy náci esztétikai tárgyú könyvét kiadják. Különösen az, hogy egy „ilyen alak” könyve nyolcvan év után is érvényes, ahogy ők fogalmaztak: függetlenül a szerző náci mivoltától, a mű „önsúlyánál fogva tartja magát.” Hogy is írta Babits Mihály annak idején Emil Lask (1875–1915) német filozófus halála kapcsán: „nem a seiend hanem a geltend, ami mindörökké gilt”. Vagyis az antifasiszta seiend önmagában kevés, az nem szavatolja automatikusan a szakmai geltendet is.

A könyv Németországban először 1923-ban jelent meg, másodszor 1967-ben, 1981-ben pedig harmadszor. A két utóbbi kiadás közös szexepilje, hogy a polgári demokrácia örök dicsőségére könyvesbolti forgalomba nem kerülhetett. Vagyis csak az orwelli egyenlőbbek juthattak hozzá, miként Kádár idején nálunk is voltak kiadványok (Gyilasz, Mannheim, Gorz stb. könyvei), melyek csak a nómenklatúra köreiben voltak hozzáférhetők.

E könyv egyéb figyelemre méltó utóélettel is rendelkezik. V. Horváth Károlytól tudjuk, hogy az utóbbi időben „idézettségi indexe magasba szökött”. Csak szegény idézőknek is többnyire magyarázkodniuk kellett, mert egy nácit idéztek. Ezért a gyávábbak inkább le se írták, kitől idéztek. Így mintegy maguknak tulajdoníttatták a magvas gondolatokat. Néha meg azzal mentegették magukat, illetve erőszakolták meg a valóságot, hogy „kronológiai szempontból Baeumler nem náci, aki könyvet írt Kantról, hanem kantiánus, akiből náci lett.” Mintha egy normális ember hol ez lenne, hol az. Arról nem is beszélve, hogy ellentétben például a marxisták állandó önkritikáival, önmegtagadásaikkal (lásd pl: Lukács György), Baeumlerben megfért együtt a kantiánus és a náci. Tehát nem volt olyan totalitárius, egydimenziós agya, mint marxistáinknak. Antifasiszta világunkban rendkívül idegesítő, ha egy náciról kiderül, hogy okosabb az antifasisztáknál, s ha mást már nem is lehet elérni, legalább még meg tudnak élni e rettenet magyarázgatásából. De hogy már Nietzsche és Heidegger, egy „prefasiszta” és egy alkalmi szimpatizáns rágcsálása után a virtigli náci Baeumlerre is ráfanyalodjanak… Másfelé már nincsenek gondolatok? Ki jöhet még?

Hol van itt már az önbecsülés, s a mindent felülmúló antifasiszta értékek? Annak idején egy Fábri Zoltán nevű kommunista publicista az antifasizmust még önálló művészeti irányzatnak, esztétikának tartotta. A dogmákat pedig nem lehet megtagadni, mert akkor bukik az üdvösség, s az illetékesség, és akkor újra kell kezdeni. Vagy már itt tartanak? Az antifasiszta alapállás egyébként semmivel se bír több érvényességgel, mint a fasiszta, és fordítva. Mindkettő csak leszűkítő prekoncepció, ideológia. Elsősorban arra jók, hogy a gondolkodást kontrollálják, gúzsba kössék.

E könyvnek egyébként szomorú magyarországi vonatkozása is van. Ugyanis van (volt) e kötetnek kész második része is kéziratban. Mindaddig míg 1945 nyarán (!) Berlinben a szerző egyéb kézirataival, jegyzeteivel együtt a kommunisták el nem égették. Baeumler szerint az egész mögött Lukács György állt, ő volt a felbujtó. A fülszöveg ezt így igazolja: „Kommunista pártaktivisták égették el, akik talán nem is tudták, hogy mélyen szimbolikus, amit tesznek, hiszen 1933-ban Baeumler fasiszta pártmunkásként mondott beszédet a berlini Opernplatzon rendezett könyvégetésen” – Amihez mindenfajta könyvégetést, elkobzást, cenzúrát elítélve azért csendben tegyünk két megjegyzést. Egyik, hogy valóban égettek el az Opernplatzon Freudot, Marxot stb. De ez csak mennyiségi pusztítás volt. Vagyis ha kell, e könyvek bármikor újranyomhatók. Baeumler második kötete viszont unikum volt, vagyis örök időkre elveszett. Pedig most antifasisztáinknak is jól jönne. Nyilván abból is tudnának lopkodni. Lehetne magyarázgatni. Szóval telne az idő, s növekedne a zűrzavar. Vagyis nem csak emberölésben, de kultúrapusztításban is jobbak voltak a kommunisták. Másik megjegyzésünk, hogy Baeumler náci volt, nem fasiszta. Ilyen szinten már illik e kettő között tudni a különbséget. Nem utolsósorban, mert e két ideológia között van akkora különbség, mint a kommunizmus és a nácizmus között.

A könyv érdekessége még, hogy kiadásra javaslói között van Radnóti Sándor, a Lukács-óvoda kissé túlkoros, bár eminens esztétája. Aki annak idején, a rendszerváltoztatgatás euforikus hangulatában (1989) saját esztétikai fejlődését illetően azt a vallomást tette, hogy ő eljutott az öreg Lukács esztétikájától a fiatal Lukács esztétikájáig. Manapság pedig már Baeumlerrel kacérkodik. Oh tempora, oh mores! Ha ezt Gyuri bácsi és Baeumler megérte volna! De ne álmélkodjunk sokáig, mert egy bolsevik egyik alapvető tulajdonsága a képlékenység, ami mindenképpen kell a seiendhez, ha már nem telik a geltendre.

Lukácsra, a nagy antifasiszta gondolkodóra, aki eddig érdemben nálunk egyedül „méltatta” Baeumlert, elsősorban Az ész trónfosztása c. örökbecsű könyvében, érdemes még néhány szót vesztegetni személyiségének jobb megértése végett. Ő az I. világháborúban azért lehetett lógós, mert bankár apja egy igazgatósági tagsággal megvásárolta Rakovszky István jóindulatát. Amihez az orvosi igazolást az a Karl Jaspers szolgáltatta, akit majd Lukács előbb említett könyvében a nácizmus előkészítői között emleget. Szegény Fau Jaspers, Hebron kissé már akkor is fonnyadt rózsája… Lukács aztán 1918 végén, hűen pacifista elveihez, még a bolsevizmusról mint erkölcsi problémáról értekezett. Majd alig fél év múlva, némi népbiztoskodást követően, komisszárként a Tisza mentén, saját kezűleg lőtt agyon gyáva vöröskatonákat! Ő, a lógós! Moszkvai tartózkodása idején pedig annyira lelkesen szolgálta Sztálint, hogy még a gulágra vitt nevelt fia (Jánossy Ferenc) sorsa se izgatta.

Befejezésül: Baeumlerről még tudni kell, hogy mindmáig az egyik legjelentősebb Nietzsche-szakértő. Könyve (Nietzsche der Philosoph und Politiker) ma is gilt, miként Richard Oehler és Ernst Bertram hasonló témájú írásai. Vagyis várjuk az önsúlya erejével bíró további Baeumler-köteteket. Az Enciklopédia kiadónak pedig köszönet, hogy a dogmát feladva, merte vállalni az érvényest.