Párizsban kezdődött a szellemi alászállás. A francia forradalom forgatagában elveszítette méltóságát az igazi tekintély. A művelt nemes hölgyekből lefejezett hullák, az egyszerűbb asszonyságokból pedig polgártársnők lettek. A kötőnők a családi tűzhely helyett a nyaktilót ülték körül. Rázták az öklüket, a halálraítélteket mocskolták és tocsogtak a vérben. Tombolt a királygyilkos respublika. „A dolgok ilyen rendjében a király csupán egy férfi; a királyné egyszerűen egy asszony; az asszony csak állat, méghozzá nem is a legmagasabb rendűek közül való. Az asszonyi nemnek általában, minden különösebb ok nélkül adott tiszteletet regényes ostobaságnak kell tekinteni” – írta erről 1790-ben Edmund Burke a „Töprengések a francia forradalomról” című művében, mely a konzervativizmus alapművének számít.

A brit szerző szerint „a lovagiasság kora a múlté. – Az okoskodók, ökonomisták és számítgatók kora jött el, s örökre oda Európa dicsősége. Soha, soha többé nem fogjuk tapasztalni a rang és a nem iránti nemeslelkű lojalitást, a büszke meghódolást, a méltóságteljes engedelmességet, a szív alávetését, amely még a szolgaságban is ébren tartotta a magasztos szabadság szellemét. Oda az élet megvásárolatlan bája, a nemzetek olcsó védelme, a férfias érzelmek és a hősi vállalkozás dajkája!”

A francia forradalom az alacsony tömeg hatalomátvétele volt. Általános durvasága a gyengéd nőiség ideálját is lerombolta: vörös frígiai sapkás, szitkozódó és köpködő forradalmárokká bestializálta a zendülő asszonyokat. Az emberi természettől idegen eszméket erőszakoltak a társadalomra, s ezen utópiák nevében gyilkolásra késztették Éva utódait. Az egészséges lelkületű anya, a gyengéd nő nem öl, mert az anyai öl az élet és születés misztériumának fészke. A hódítás és a harc a férfi hivatása. Ezt a hagyományos világot temette el a gall köztársaság köznépe.

„A nép az az osztály, amely tisztán mechanikai foglalatosságot űz, a gyermekség állapotában van, csak érzelmei és testi érzékei fejlődtek ki. Szelleme sohasem elég fejlett ahhoz, hogy képes lenne intellektuális ismereteket befogadni. Ezzel csak fölöslegesen terhelnénk: a nép értelmét érzelmek helyettesítik, az érzelmeket pedig irányítani és nem felvilágosítani kell; a szívnek parancsolni kell, s nem érvelni, mint a szellemnek” – vélekedett Louis Gabriel Ambroise de Bonald, a kortárs francia konzervatív gondolkodó.

Julius Evola olasz bölcselő írta a Lázadás a modern világ ellen című könyvében: a „feminizmus a nő személyiségét csak a férfi személyiségének az utánzataként tudja elképzelni, úgyhogy »követelései« a nő saját magával szemben tanúsított alapvető bizalmatlanságát álcázzák: képtelenségét arra, hogy nőként létezzen és érvényesüljön – ne férfiként. Egy végzetes félreértés következtében valójában képzelt alacsonyabbrendűséget érez amiatt, hogy csak nő, és sértésnek tekinti, ha »csak nőként« kezelik. (…) azt akarja, hogy a férfihoz mérjék. Csakhogy egyáltalán nem az igazi férfiról van szó, hanem egy szabványosított, racionalizált társadalom férfiszerkezetéről, férfibábjáról, akiben immár semmi valóban különböző és minőségi nincs”. Nincs, mert történelemmé öregedtek azok az idők, amikor a hagyományos erkölcs mind a férfitól, mind a nőtől azt kívánta, hogy önmaga legyen. A pindarosi tételt Alfredo Oriani XIX. századi itáliai filozófus feminizmuskritikájában így nyomatékosította: „A nő nélkül, az egészen önmaga-nő nélkül a gyermek nem élhet; a nő nélkül, aki nem egészen anya, feleség, nővér és leány, az élet üres marad”.

Szabó Dezső is hasonló álláspontra helyezkedett „Korunk nőproblémája” című tanulmányában. Ő azonban a nemzeti demokrácia nézőpontjából vizsgálta a kérdést, szemben Evola és Oriani tekintélyelvű kiindulópontjával. Elítélte a magát haladó, szabadgondolkodó, modern világnézetűnek nevező erkölcstelenséget, de támadta a másik végletet is. „Ezek az egész női kérdést azzal a méltóságos és tömör mondattal intézik el: – A nő hivatása az, hogy jó anya legyen. Ezek a becstelen és hazug »fehér« irodalom hívei, s a nő és férfi viszonyáról ezek rókáznak össze egy olyan hülye és hazug »ideálizmust«, mely betegebb és undorítóbb a nemi élet minden más irtózatos eltévelyedésénél”.

Látható, hogy eltérő aspektusból szemlélődve hasonló következtetéseket vont le, mint a konzervatívok. „Harmadikutas” elhatárolódása ellenére ő is a hagyományos nőszerepet tekintette mintának. „A legfurcsább, a legbetegebb jelenség, az alapficamodás az a sajátos eltévelyedés, hogy a legtöbb lélekben – tudva vagy tudattalanul – a nő szabadsága, emancipációja annyi, mint: szabadság, hogy a nő férfivá legyen, fejlődjék vagy torzuljon. A nő egyenjogúsága pedig annyi: lehetőség, a nő férfiéletet élhessen. Ez a beteg és szegény elképzelés (hát mi vagyunk a nő legfelsőbb fejlődési ideálja?!) aztán a nő új helyzetének nem egy egészséges és szükséges új történelmi fejlődés jellegét, hanem egy bolond és beteg lázadás látszatát adja. Lázadás a természet, a férfi, a gyermek, a család, lázadás a szociális hit ellen.”

A kapitalizmus korszaka a nőket elszakította az otthontól. A XIX. században nők tömegeinek kezdett mást jelenti: család és munka. Az elégedetlenkedőket a munkásmozgalomba repítette az ipari társadalom elleni tiltakozás. A francia forradalom után a párizsi kommün barikádjain lövöldöztek a vörös zászló győzelméért. Az anyagelvű Friedrich Engels a nő családteremtő funkcióját is a „termelés” egyik fajtájának nevezi.

Bizony, gyereket termelnek a lefokozott nők. Emma Goldman (1869-1940) kifejtette: „Az életben az egyén az igazi realitás. Kozmosz önmagában, nem az államért van, és nem a »társadalomnak« vagy a »nemzetnek« nevezett absztrakciókért, amely csak egyének összessége.” Szót sem ejt a család értékeiről, hiszen a tágabb nagycsalád, a nemzet is csak elvont, nem létező valami. „Nemzeti és családi unalomról” beszél, melyből elmenekülhetett hajdan az egyén.

Bizarr elméletei helyett sokatmondóbb felidézni eme korai feminista aktivista életútját. Oroszországi zsidó származású nemzetközi anarchista mozgalmár munkásnő. 1885-től az USA-ban élt. Az első világháború idején kifogásolta a katonai mozgósítást, ezért Szovjet-Oroszországba deportálták. A vörösök tisztelője lett. Nagy szeretettel fogadták, majd különvéleménye miatt ismét külföldre távozott. Síkra szállt a fogamzásgátlásért és a „nőemancipációért”. Igazi nemzetköziként bejárta Angliát, lakott Spanyolországban, végül Kanadában hunyt el.

A vörös akció reakciót vált ki a konzervatívokból. Zárásként egy ünnepélyes hangú kinyilatkoztatás következik, a középkor követendő példának tekintett modorában. Korunk egyik orosz jobboldali ideológus-esztétája, Alekszandr Dugin az erotika idealizmusát hirdeti:

„Szemben a bitorlással, az erotika kiforgatásával a liberális világban, szemben a Szerelem nagy titkának durva meggyalázásával, mely ennek az átkozott kereskedő civilizációnak a gyakorlatában megvalósul, szemben a diadalmas Érosz közhelyekbe fojtásával – mindezzel szemben »keresztes hadjáratot« indítunk, a »Konzervatív Forradalom« minden nemes lovagjának keresztes hadjáratát.” Így cselekednek majd „a nemes szívű lovagok minden akadállyal szemben, felnőve a Gyönyörűséges Hölgyhöz, a nagy célhoz vezető áldozattá és férfiassá válás útján.”