BOGNÁR JÓZSEF

Az Új Jobboldal a maga metafizikátlanságát Nietschéből és Heideggerből meríti. Miközben Heidegger – az utód jogán – ezt kétségbe vonja Nietzschével kapcsolatban, s őt követve újabban De Benoist is. E változásról tanúskodik a könyvben található „Heidegger Nietzsche-kritikája” c. esszé. Ez a kérdés ha nem is töréspont, hiszen nem vagyunk doktrinerek, de mindenképpen reflexióra, a kérdéssel való szembenézésre szólít. (A „Julius Evola, radikális reakciós és elkötelezett metafizikus” c. esszéjéről majd egy következő alkalommal.)

* * *

Heidegger 1936-os Nietzsche-kritikájához pozitívan viszonyul De Benoist. E kritika mindjárt az első pillanatban zavarba ejtő, hiszen Heidegger Nietzschét, a „lényeget tekintve” Platónhoz és Descartes-hoz állítja közel, a „platonikusok legmegrontottabbjának” minősíti. Heidegger szerint azáltal, hogy Nietzsche bejelentette az „Isten halálát”, s elvetette az érzékfölötti világot, a platóni ideák zónáit támadta, keveset tett. Nietzsche büszke rá, hogy végrehajtotta a platóni gondolat megfordítását. Tehát e problematika kifejezéseit fordította meg.

Kérdés, hogy e megfordítás (Umkehrung) egy túllépés (Überwindung) vagy beteljesítés (Vollendung)? Vagyis elég-e a platonizmusból való kilépéshez annyi, hogy az érzékelhető világot valódi világként írjuk le, illetve az érzékfölöttit hazug fikcióként? Heidegger szerint Platón nietzschei „megfordításának” legfőbb jellemzője a megfordított invariánsainak megőrzése. Úgy látja, Nietzsche alapvetően metafizikus pozícióban maradt. Milyen módon?

* * *

Nietzsche az érték fogalmának kritikai reflexiójából indul ki. Ez a fogalom minden kritikájának az alapja. Mi a nihilizmus? Mikor a legfőbb értékek elértéktelenednek, vagyis az alantasabb értékek a magasabbrendűek fölé emelkednek. Pontosabban: Nietzsche szerint az ember folyamatosan olyan értékeket kristályosít ki a saját létszférájában, amelyek eredetileg a „hátsó”, az érzékfölötti szférából valók. Az értékek elértéktelenedése az érzékelhető világ értékeiről való lemondásból áll egy a világon kívüli ideál nevében, ami csak hazugság vagy az előbbi hamis illúziója. Vagyis a nihilizmus e két világ eme dualizmusából ered, s Platónt követve mintegy annak lábjegyzeteként több mint kétezer éve inspirálja az európai filozófiát éppúgy, mint az iszlám világot. A nihilizmus a nyugati történelem alapvető eseménye, melynek végpontja (milyen közel vagyunk már hozzá!), mikor már semminek nincs értéke. Alain de Benoist szavával: már semminek nincs értéke, de mindennek van ára. Ugyanakkor Nietzschénél a „hatalom akarása” az „értékek új alapításának az elve”. A nihilizmussal szemben új értékeket kell bevezetni.

Heidegger e felfogást elveti. Szerinte a filozófia szerepe nem az értékekről való elmélkedés. Ő egy olyan görög bölcseletből merít, amelytől idegen az értéknek az a fogalma, ahogy manapság értelmezik. E filozófia a lét gondolatát a különbözőség világának kibontakozásaként és a lét területét az „elégségesből” kiinduló választás tereként fogta fel. „Inkább az egyiket választani, mint a másikat, ez a lét gondolatának lényegében kritikai feladata.(…) Eme választás eszméje a logosz alapja, ami nem jelenti minden összegyűjtését ömlesztve, hanem a gyűjteményében csupán a kiválasztott megőrzését.” A modernitás értelmében vett „érték” primátusa az agathon, ami az önmagában levő „jó”, s a jó platóni ideájából ered. E minden konkrétumtól elválasztott jó határozza meg a lét és az eszmék világának a minőségét. Tehát Platónnal mondhatjuk, hogy az érzékfölötti világot a „jó”, az agathon vezeti. Ez minden érték előtt áll, par excellence érték. Ebből következik, hogy a lét igazsága, röviden az igazság már nem önmaga által érték, miként a preszokratikusoknál, akiknél az igazság önmagának elég volt, nem volt szüksége magasabb garanciára. Szókratész tanítványa, Platón azonban a filozófia nevében feltételessé tette az igazságot. Vagyis Heidegger (és De Benoist) szerint az érték fogalmának filozófiai történelme lett. Minden érték egy szemponttal azonosul, azon „tekintet által”, melyről úgy döntöttek, hogy érték. Ennek modern megfogalmazása Descartes-tól ered, akinél a filozófia csúcspontja a csupán tőlük függő jók helyes értékének meghatározása, kizárólag az ego cogitansból kiindulva. Két dolog következik ebből.

1. Descartes után az igazság többé már nem a régi görögök alétheiája. Az igazság bizonyossággá vált. Descartes a lét helyett már csak a létezőt vizsgálja, csak azzal a tudással törődik, ami öntudásként határozza meg önmagát. Ez az öntudás alapozza meg más dolog tudását. Szemben Arisztotelésszel, aki még úgy tanította, hogy minden tudás először más dolog tudása, s így közeledhetünk az igazság lényegéhez.

2. A szubjektivitás metafizikájának kiemelkedése. Vagyis az „én” átalakulása „alannyá”. Ez azt jelenti, hogy az ember ezentúl a rejtett alap a létező igazsága minden reprezentációjához. Minden emberen kívüli létező tárggyá válik eme alany számára.

A cogito ergo sum azt mondja, annyiban vagyok, amennyiben elképzelem magam. Létem az elképzelés által meghatározott, amit önmagamról alkotok. Az a mód, ahogy elképzelem a dolgokat, dönt jelenlétükről, s annak jelenlétéről is, ami bennük van. Vagy-is a descartes-i bizonyosság mindenekelőtt akarat kérdése. Az ítélet pedig az akarat alatt áll, annak beleegyezéseként.

A heideggeri Nietzsche-kritika még két nietzschei fogalommal foglalkozik: a „hatalom akarásával” és az „örök visszatéréssel”. A Zarathustrában a hatalomakarás témája természetesen megfelel az emberfölötti ember alakjának. Ez és az örök visszatérés e híres mű két alapgondolata. Nietzschénél a hatalom akarása: „ott, ahol életet találtam, a hatalom akarását találtam”, és „amit az ember akar, amit az élő organizmus legkisebb részecskéje akar, az több hatalom”. Vagyis a hatalom akarása az élet leglényegesebb vonása. Ugyanakkor Heidegger elutasítja Nietzsche bármiféle, bármilyen fokú biologisztikus értelmezését. „Amikor Nietzsche felfogja a létezőt totalitásában és előzetesen a létet mint életet, egyáltalán nem biológiailag gondolkodik, hanem metafizikailag alapítja meg a világ e látszólag biológiai képét” – mondja. De akkor nincs semmi, amiként a hatalom meghatározható lenne. Ezért ezt az akarat akarataként lehet s kell interpretálni. A hatalom akarása a hatalom lényege. Heideggernél az örök visszatérés nietzschei tanítása szintén a „teljességében létezőről tett kijelentés”. A teljességében létező egyszerre hatalomakaró és elengedhetetlenül kapcsolódik hozzá az örök visszatérés. Az akarat metafizikájának legnagyobb diadala az örök visszatérés, amely minden „újracselekvéskor” mozgósítja a világot, s nyit benne egy új teret. A nietzschei hatalomakarás és értékalapítás ugyanaz. Az érték értelme egy „perspektíva”, egy szempont értelme. Az érték perspektívikusan meghatározza az élet perspektivista alaplényegét. Új értéket alapítani azt jelenti, meghatározzuk a perspektívát, annak feltételeit, amelyek az életet életté teszik. Mivel az élet lényege a hatalom akarása, ebből az akaratból egy a létező teljességére nyitott perspektíva megteremtéséről van szó. – Ez azonban Heidegger szerint szubjektivitás. Viszont az igazságnak ez az értékek általi alávetése található már Platónnál is. Attól, hogy a „jó” helyébe az „élet” kerül, még Heidegger szerint sem szakítás a platonizmussal és a metafizikával. Ez éppenhogy belülmaradás. Sőt!

Szerinte Nietzsche Platónon is túlmegy. Platón ugyanis az igazságot csak függővé teszi az értéktől, Nietzsche viszont az igazságot az értékkel helyettesíti. Platónnál az igazság csak a jónak van alávetve, Nietzschénél az igazság nemcsak az élet, a hatalom, a hatalom akarása alá van vetve, hanem össze is olvad vele. Mert itt már nem az igazságnak van értéke, hanem az az igazság, amit a legfőbb értéknek (a hatalom akarása) ítélnek. Nietzsche újdonsága Heidegger szerint nem abban áll, hogy új értékeket hozott, hanem hogy értékként határozta meg a létet, a célt stb. Vagyis Nietzsche csak beteljesedése (Vollendung) értelmében végez a metafizikával. Gondolkodása nem a metafizika felszámolása, hanem csak beteljesedése, lezárása.

De vajon igazságos-e a heideggeri kritika? Lehet-e Nietzschét teljesen kiszakítani bizonyos fokú biologizmusból, és egyértelműen arra vonatkozó gondolatait máshogy értelmezni? Hiszen nála rengeteg ilyen jellegű megfogalmazás található. Arról nem is beszélve, hogy esetleges szimbolikus értelmezése nyilvánvalóan gondolatainak meghamisítása lenne. Noha ő mint nagy művész és páratlan stiliszta, főleg a Zarathustrában gyakran él szimbólumokkal. Világos, hogy Nietzsche szét akarta zúzni a metafizikát. Szerinte az akarás az eredendő lét. Viszont nála az akarat nem egyszerűen vágy vagy meghatározatlan ösztön, hanem erő, amely növekedésében segíti a létet. Nála az akarat annyi, mint növekedni akarni, erősebbnek lenni a lehetséges végtelenségig. Az akarat az életerő fokozásának az akarása. Ha csak az önfenntartáshoz van erő s nem a továbblépéshez, akkor az mindössze a lassú pusztuláshoz elegendő. Ugyanis csak az tarthatja fenn önmagát, ami állandóan erősödik, terjed, beolvaszt, magához vonz stb. Az élőnek csak immanens értelme van: az élet intenzitásának növelésére, a sikerre irányul. Ez egy olyan folyamat, melynek önmagában nincs „értelme”, de nincs olyan cél, ami fölé lenne rendelve. Mitől volna nihilista ez az akarat?

Nietzsche azzal teljesítette be a nihilizmust, hogy a felszínre hozta a metafizikai világlátás mögött működő nihilizmust.Tudta, az emberek mindig azt tekintették értéknek, ami saját önfenntartásukat szolgálta vagy segített kivédeni a leselkedő veszélyeket. Ez a legfőbb értékekre is vonatkozik. Az öregedő, gyengülő fejedelmet egykor feláldozták, hogy fiatal, erős fejedelem által a közösség is újra erős és virágzó legyen. Ez egyszerre volt szellemi, ha úgy tetszik transzcendens és biológiai döntés. Nietzsche érdeme, hogy bemutatta a hatalom akarásának, az életnek a valódi mozgatórugóit. Sokan hiszik, valami önálló lényegiséget találtak a transzcendenciában, holott csak feltalálták egy módját annak, hogy meríthessenek a hatalom akarásának energiáiból. Felismerték saját teremtő energiájukat, de emberi gyengeségből talán inkább áldozatok, támogatandók kívánnak lenni, mint hogy önállóan cselekvőként, adakozóként élnének. Megfosztva ezzel önmagukat, környezetüket, a létet, a végességet önértékeitől. Az ideák ege alól Nietzsche a valóságba akarta kikergetni az embereket, megtanítani nekik, mit jelent „hűnek lenni a földhöz”. Számára a földi élet újra megszentelése volt a legfontosabb. De nem egyszerű puritán kijózanításról van itt szó. Nietzsche azt az energiát, lelkesedést, eksztázist, amit addig az emberiség a túlvilágra irányított, s így hite szerint csak elfecsérelt, ezentúl a földi életre szeretné irányítani. Az ő felsőbbrendű embere (Übermensch) úgy mentes a vallástól, hogy nem elvesztette, hanem önmagába vonta vissza. Az örök visszatérés elve sem fásult determinizmus. A körforgás nem teszi értelmetlenné a történéseket, hanem a visszatérésben összesűrűsödnek. Vallotta: úgy éld a pillanatot, hogy félelem nélkül várd a visszatértét! Nietzsche az ember felemelkedésében reménykedett azáltal, hogy a hatalom akarásának elvével mindent bevont az értékelő ember perspektívájába. Spengler szavával Nietzsche az európai, a fausti akaratkultúrát ragadta meg, fejtette ki legjobban. Ezek azonban Heidegger számára elutasítandók. Szerinte ez nem felemelkedést okoz, hanem a tömegek és a technika lázadását. Heidegger antibiologizmusának hátterében talán az „intellektualizmus túlhajtása” (Prohászka Ottokár), a „mi van a szavak mögött” rögeszméje lehet. Amivel akaratlanul is támogat mai posztmodern és kriptomarxista filológusokat, akik biologizmusa tagadásával is próbálják tudatosan hatástalanítani Nietzschét. Ennek ellenére az azóta eltelt idő a lázadást illetően talán Heideggert igazolta. Viszont Nietzschének soha nem voltak illúziói a tömegeket illetően, mindig hangsúlyozta, hogy csak keveseknek ír. Sose hitte, hogy gondolatai nyomán tömegmozgalmak támadnak, legfeljebb érezte, nézetei az utókor számára megkerülhetetlenek lesznek. És valóban. Az egész huszadik század kultúrája, gondolkodása elképzelhetetlen nélküle. Akaratlanul is mítoszteremtő lett és mítosszá vált. Kultusza van. Legnagyobb értői (pl: Ernst Bertram: Nietzsche. Versuch einer Mythologie 1918., Alfred Baeumler: Nietzsche der Philosoph und Politiker 1931.) ezzel mindig tisztában voltak.

Ember és mű, szó és tett azonossága. Vagy ahogy a német mondja: Ein Mann, ein Wort. Különösen elvárható ez filozófusok esetében. Nietzschére ez az azonosság minden szempontból igaz. Ő, ha úgy tetszik a „vérével írt”, s élete igazolja minden sorát egészen a tragikus végkifejletig. Ez még akkor is így van , ha „tudós filológusaink”, a „tudni nem érdemes dolgok” tudorai szerint Nietzsche minden aforizmájával szembe lehet állítani tőle egy azzal ellenkezőt. De ők csak a szavakat látják, az azokat éltető szellemet nem. Viszont elgondolkodtató, hogy a huszadik század legjelentősebbnek vélt gondolkodója, a metafizika legelszántabb kritikusa halála előtt négy hónappal egy ízig-vérig metafizikus lépésre szánta el magát. Felkérte a freiburgi egyetem hírneves katolikus teológusprofesszorát, Bernhard Weltét, sírjánál ő beszéljen majd az egyházi temetés keretében.

Mit lehet erre mondani? Talán csak azt, hogy a szellem adott esetben tényleg a klagesi lélek (és test) ellensége.