A szerző az első világháborús frontnemzedék tagjaként, a ksatriya kaszt kvalitásaival felvértezve a „heroikus realizmus” filozófiáját képviselte. A „teljes személy” alakját rajzolta meg, „aki képes magát elementáris erőkkel mérni, képes a lét legmagasabb értelmét a legrombolóbb élményekben megragadni azokban a cselekedetekben, amelyekben az emberi individuum már nem számít: olyan emberről van szó, aki akklimatizálódott a legszélsőségesebb hőfokokhoz, és »minden érték zéruspontját maga mögött tudja«” – fogalmazott Julius Evola, olasz bölcselő a Friedrich Nietzsche elméletét idéző jüngeri tézisekről. Ezek az elementáris erők a modern ipari civilizáció korának negatív hatásait erősítik fel. De ez egy kortalan harc, mely az alacsonyabb rendű és a magasabb rendű létezés örök nagy ellentéte. A félelemalapú zsarnokság és a szabadság áll egymással szemben A márványszirteken cselekményében is. „Ha az ember elveszti a tartását, akkor a félelem kezdi irányítani, s vakon sodródik a félelem örvényeiben.”

Az író egy másik művében bukkanunk rá, milyen típust idéz meg valójában ez a regény: „Azt gyanítom, majdnem biztosnak vélem: közöttünk létezik egy kiváló csapat, amely már régen visszahúzódott a könyvtárakból és az arénák porából, vissza a legbelsőbb terekbe, egy legsötétebb Tibetbe. Hiszek emberekben, akik magányosan ülnek sötét szobákban, mozdulatlanul, mint a sziklák; e barlangokból azok az áramlatok csillognak, amelyek kint malomkerekeket tekernek és s gépek seregét tartják mozgásban”. A márványszirtek tetejére emelt kolostorban két pogány tudós dolgozik. Harcból jöttek, mindketten arisztokratikus értékek hordozói, s egyesül bennük az intellektus és a lelki Spárta. A regény a személyesebb hangvételű első szám első személyt használja, s valóban: a főhős maga Jünger. Minden porcikájában az alkotót idézi ez a narratív szöveg, a növények elmélyült kutatójának elbeszélése. A szerző 1923-tól kezdve két éven át zoológiát tanult, s rovarkutató munkássága során több fajtát felfedezett. A szöveg érzékletes aprólékossággal rögzíti hát a természeti jelenségeket, a képzeletbeli táj, a Marina flóráját és faunáját. Beavatottra vall a részletes leírás, ami pontos irodalmi térképet készít a vidékről, s éles kontúrral festi elénk a társadalmi viszonyokat is. A szociális csoportkülönbségek valóságát. Kiforrott jellemek laknak a márványszirteken, szilárd tartással rendelkeznek, ingadozás nélkül döntenek. Nem tehetetlenek, de biztos elhatározásuk nem oltja ki a tudós attitűd töprengő kételykomponensét. Harmónia uralkodik a két ember környezetében. A hely magasán egy felsőbb világot teremtenek. Régi kéziratok, feljegyzések fölé hajolva tágítva ismeretanyaguk határait, saját munkájukkal kiegészítve azt. Alant még béke honol, a feudális rend hierarchiája kiszámítható nyugalomba rendezi az életet. Ősszel zamatos borokat kortyolgatnak a környék városaiban. „Amint azonban a bor dolgozni kezdett, és a föld részecskéit ontotta magából, elemi erővel támadtak fel az ivókban az élet szellemi erői. Ragyogó párharcokat vívtak akkor, amelyekben a nevetés fegyvere döntött, olyan ellenfelek találkoztak itt, akiket a gondolatok szabad folyása irányított, egy-egy hosszú, fáradtságos élet tanulságai.” Pogány főhősünk és társa nem a kivonulás és a totális elzárkózás rögeszméjének rabja, derekasan kiveszik részüket a mulatságokból, ha a déli lejtőkön termő szőlőből édes, mézszínű nedűt préselnek a polgárok. „Szereplőihez hasonlóan békésen pezsgőzget” – írja erről Alekszandr Dugin, az orosz Új Jobboldal egykori teoretikusa. Az elbeszélő és botanikus kollégája békésen munkálkodnak, ám „nem szerelnek le”, mert lábhoz tett fegyverrel várják az idők múlásának zökkenéseit. A véres felfordulásokba durvuló perpatvarokat és ellenségeskedéseket. A csőcselék lázadását a kiváló kevesekkel és termelő sokasággal szemben. Az alsóbb erők vezetője a főerdész, akinek növekvő hatalma veszélyes falkává dagad: a fák népe kutyái s barbár pásztorok pusztító szövetségévé. Együtt csahol állat és gazdája, embervadászatban tombol a rablási vágy. Csengő ezüstpénz a jutalma a hordának, nyomukban vörösen izzik a felgyújtott falu. A főhős és Otho testvér az erdőben nyúzópadra bukkan, ahol emberi bőröket készít ki egy ember. Közben terjed a romlás, s két ismerősük keresi fel őket. Egyikük fiatal, dekadens arisztokrata, a másik keménykötésű alak, aki ellenállásra sarkallja a kolostorbelieket. Lefejezett holttestüket aztán megtalálja az elbeszélő: az elesett nemes ifjú méltóságteljes arckifejezéssel halt meg. Nem ült kín az arcára. A harc végül eléri a márványszirteket is, roppant csatában méri össze erejét a söpredék és a magasabb rendűség. A totális mozgósítás című művében Jünger kifejtette: a régi, hagyományos világ csak részleges mozgósításra volt képes az első világháború idején, az alacsonyabb osztályok zsarnoksága, liberális demokráciája győzött hát, mert fűtötte a haladás hite. A totális mozgósítás a „szervező értelem törvénye”. Az organizátor a főerdész, aki plebejus világot teremt. Frithjof Schuon szerint az a nemes, akinek van önuralma. Nekik nincs, s ez válik mintává: „A zavart növelte, hogy a nemes ifjak és olyan fiatalemberek is csatlakoztak ezekhez a csoportokhoz, akik egy új szabadság érkeztét sejtették. Odagyűltek az írók köré, akik a pásztorok dalait kezdték utánozni, s akiket most gyapjú és len öltözékek helyett bolyhos bundákban, durva botokkal lehetett a korzókon látni.” A differenciák elmosódnak az egyenlősdiben, s a területet meghódítja a primitív horda. „A lángok úgy ágaskodtak fel a moccanatlan levegőben, mint aranypálmák, koronájukból pedig tűzeső hullott.”

Ernst Jüngert a XX. század szimbólumának tartják. Joggal. Spirituális énekese volt a háborúk korának. Katona volt civilben is, íróként pedig remek stílművész, aki a Történelem haditudósítójaként a belső energiák totális mozgósításának parancsát teljesítette. Az Új Jobboldal inspirátoraként számos bölcseleti tétellel gazdagította az autentikus európai gondolatiskola „tananyagát”. Alain de Benoist újjobboldali főideológus kedvenc regényeként is „kötelező olvasmánynak” tekintendő az Auf den Marmorklippen. A pacifizmusról szóló művében ezt írta a háborúról: „Nem szabad megtagadnunk, mert különben elnyel bennünket.”