A nő, a nőiség mindig különleges helyet foglalt el az emberiség kultúrtörténetében. A művészek minden korban magasztalták és bókokkal halmozták el a nőket, s voltak és vannak matriarchális társadalmak is. Még a keresztény középkorban is kultuszuk volt, a lovagkor a hősiesség legfőbb jutalmának az imádott nő kegyeit tekintette.

Szinte közhely, de züllött korunkban mégis szükséges leszögezni: a nőknek ugyanúgy megvan a saját szerepük és hivatásuk az életben, mint a férfiaknak. Egy nő minden tiszteletet és nagyrabecsülést megérdemel, ha hivatásának magas fokon megfelel. De elleneznünk kell, ha valaki a természettel szembeszegülve meg akarja tagadni saját valóságát.

A modern világban a normális élet sok más területéhez hasonlóan a nemi szerepek is összekeveredni, szinte helyet cserélni látszanak. Hogy ez így történik, abban nem kis szerepe van az úgynevezett nőnapnak és a feminista mozgalmaknak.

A nemzetközi nőnap Clara Zetkin (1857-1933) agyszüleménye. Clara Zetkin a német Szászországban született, tanítónőből lett megszállott szociáldemokrata amazon, később Németország Kommunista Pártjának alapító tagja. Ő szerkesztette a Gleichheit (Egyenlőség) című szociáldemokrata lapot 1892 és 1917 között, és azok közé tartozott, akik minden módon akadályozni próbálták Németország első világháborús erőfeszítéseit. 1920 és 1933 között a Sztálin irányítása alatt tevékenykedő Kominternben dolgozott, és barátságban állt két hírhedt kommunistával, Karl Liebknechttel és Rosa Luxemburggal, akik főszerepet játszottak Németországban az első világháború utáni baloldali zavargásokban. Clara Zetkin részt vett a II. Internacionálé megszervezésében, 1907-ben pedig ő hívta össze az első nemzetközi szocialista nőkonferenciát. Javaslatára a baloldal 1910-től rendszeresen megünnepelte az úgynevezett nemzetközi nőnapot, amely azért lett március 8., mert 1857-ben ezen a napon New Yorkban nagy tüntetést rendeztek a ruhagyári munkásnők. Clara Zetkint főleg a nők munka- és életkörülményei foglalkoztatták. Munkálkodása kifejezetten materiális alapú volt, és kizárólag a proletariátus asszonyaira korlátozódott. Clara Zetkin a nőies nő helyett a harcias amazon prototípusa volt. Ez a típus később a szovjet korszak sokkoló plakátjain hirdette a férfias traktorista nők felsőbbrendűségét. Ez a nőtípus „állva pisil és szivarozik”, amint azt egy bugyuta amerikai komédia nem kevésbé bugyuta szereplője kivételesen találóan megállapította.

Clara Zetkint minden feminista szervezet elődjének és példaképének tekinti. Ez a feminizmus azt hirdeti, hogy a nőknek a hitvesi, anyai hivatás helyett karriert kell csinálni. A női bájt gyengeségnek, elmaradott, középkori jelenségnek tekinti, és sikerre, önmegvalósításra törekednek. Mindenáron. Korunk öntudatos feministái lenézik, aki gyermeket, netán több gyermeket vállal vagy kimossa és kivasalja egy férfi gatyáját. Mindez megalázó számukra – ők inkább intrikáló felsővezetők, beosztottakat irányító amazonok akarnak lenni. A jelenség persze Clara Zetkin fellépése előtt is ismert volt, gondoljunk csak a franciaországi jakobinus forradalom guillotine-os vérengzéseit minden nőiességtől mentesen, kéjes örömmel szemlélő szövőnőkre. Nem véletlen, hogy a jakobinus forradalom szimbolikus alakja Marianne, a rongyos, de céltudatos és kellőképpen kegyetlen fúria. A mai Marianne-ok, Clara Zetkin utódai semmivel sem finomabbak, mint az említett szövőnők. Nőiség helyett „nőizmust” hirdetnek, méltányosság, tisztelet és gyengédség helyett egyenlőséget követelnek. Mintha az egymást kiegészítő részek (férfi és nő, jin és jang) bármikor is egyenlőek, azonosak lehetnének. (Ámbár manapság már megjelentek, sőt sok esetben „sztárrá” avanzsáltak az „egyenlőek”: a férfias nők és a nőies férfiak. Nem kétséges, hogy olyan korban élünk, amelyet Bayer Zsolt találóan nevezett hanyatláskori Rómának.) Érdekes, hogy a lelkes feministák komoly technikai problémák esetén (kiég egy villanykörte) gyakorta felfüggesztik a feminizmust, amíg a „szexista”, „hímsoviniszta” férfi orvosolja a bajt…

A feministák egyik kedvenc szófordulata, hogy a férfiak a nőket „szexuális tárgynak” tekintik. Ez az álláspont álszent és abszurd. Igen, amióta világ a világ, létezik szexualitás, amelynek megvan a maga metafizikája és intimitása, amelyet pontosan azok gyaláznak meg, akik tüntetéseken, konferenciákon, publicisztikákban magyarázzák oda-vissza a szexualitást pusztán materiális szemszögből, talán önnön (szellemi) libidójuk hitványságának leplezésére. A szexualitással, a női vonzerővel, a természet rendjével gyakran éppen a feministák élnek vissza. A „politikai korrektség” nevezetű idiotizmus szülőhazájában, az Egyesült Államokban szexuális zaklatás vádjával könnyen bíróság előtt találhatja magát az a férfi, aki szemügyre vesz egy vonzó nőt. Azaz egyes helyeken büntetik, ha valaki elismeri a szépséget, a harmóniát. Talán nem kell különösebben ecsetelnünk ennek az abszurditását.

Félreértés ne essék: nem vagyunk a női méltóság ellen. Épp ellenkezőleg. A női méltóság, az egyetlen egészséges férfi számára sem nélkülözhető igazi nőiség hívei vagyunk. Ezért fontos, hogy a nemzetközi nőnap eredetét és hátterét, torz ideológiáját a maga valóságában mutassuk be.

Március nyolcadikán a férfiak nagy többsége gépiesen elbandukol a virágárushoz, és csokorral kedveskedik hölgyismerőseinek. Ez persze kedves dolog, de sajnálatos módon az esetek nagy részében nem szívből jövő gesztus, hanem a szokásoknak való megfelelés kényszere. Nélkülözi az ünnep emelkedettségét.

Az ünnep Mircea Eliade szerint azt jelenti, hogy valamilyen mitikus múltban, a „kezdeti” időben lezajlott szakrális eseményt újból jelenlévővé tesznek. Ennek során az ember a profán időfolyamból „átlép” a mitikus múltba, amely így újra és újra jelenvalóvá válik. Az úgynevezett nemzetközi nőnap nem felel meg az eliadei kritériumoknak, nem szakrális tartalmú ünnep, hanem egy baloldali gyökerű, politikai hátterű nap. Nem a nők, hanem az amazonok napja. Számunkra nem ünnep, mert a konzervatív férfiak az év háromszázhatvanöt napján tisztelik a pótolhatatlan, nőies nőket.