A legáltalánosabb vélekedés szerint a Bush-kormányzat („az olajpolitikusok”) a saját ellenőrzése alá akarja vonni Irak olajforrásait – amelyek a világon a második leggazdagabbak és a legolcsóbban kitermelhetők – arra az esetre, ha Szaúd-Arábia „dezertálna” a nyugati táborból, aminek a lehetőségére újabban egyre több jel mutat. Ezt a magyarázatot azok képviselik az angolszász sajtóban, akik szemben állnak a republikánusok jelenlegi politikájával, és ezért leleplezik a „preventív háború” új és jogilag elfogadhatatlan elméletét, az ENSZ Alapokmányának megsértését, az elszabadult amerikai neoimperializmus ön- és közveszélyes mivoltát (a globális Amerika-ellenesség és az iszlám terrorizmus gerjesztése, a Közel-Kelet destabilizálása, az olajárak katasztrofális növekedése stb.), valamint általában is a Bush-adminisztráció következetlen naivitását. Érdekes, hogy ezt az értékelést nemcsak a demokrata „baloldal” fogalmazza meg, hanem az ultrajobboldali nacionalisták is, mint Pat Buchanan, aki úgy véli, hogy Amerika agresszív militarizmusa ártalmas országa tekintélyére és „hűbérúri” szerepére nézve, egy kissé ahhoz a seriffhez hasonlatosan, aki képtelen lévén a városban fenntartani a rendet, belép az ivóba, és vaktában lövöldözni kezd mindenre, ami mozog.

Van azonban egy másik magyarázat is, amely ugyanolyan meggyőző, mint az előbbi. Az amerikai vezetők, nevezetesen a három héja, Wolfowitz, Rumsfeld és Perle, akik körülveszik és manipulálják Busht, őszintén meg vannak róla győződve, hogy amennyiben Szaddám Huszein, „az új Hitler”, Oszama bin Laden titkos barátja hatalmon marad, középtávon tömegpusztító fegyvereket fog kifejleszteni – még ha manapság nem is rendelkezik ilyenekkel – azzal a céllal, hogy reménytelen fanatizmusától vezéreltetve bevesse azokat Izrael ellen. Ily módon tehát nemcsak az olajpolitika hipokrita cinizmusa magyarázná az Irak elleni háborús fellépést, hanem Izrael megvédésének az akarata is egy „második holokauszttól” (az egész amerikai sajtóban használatos kifejezéssel élve). Mindez pedig a héber állam szüntelen nyomására.

Másként mondva egyáltalán nincs kizárva, hogy az Irak elleni amerikai háború annak az eredménye, hogy a jelenlegi republikánus kormányzat alávetette magát az izraeliek stratégiai céljainak, akik egyre inkább fenyegetve érzik magukat arab szomszédjaik által. Az olyan amerikai nacionalisták, mint Pat Buchanan, Sam Dixon, Hans Schmitt és társaik azt állítják, hogy az amerikai birodalmi sast felhasználja (és vadászhéjaként irányítja) a héber állam.

Az amerikai imperializmus elszabadulása az erő vagy a gyöngeség jele? A válasz nyilvánvaló. A Pax Americana a meggyőzésen, a diplomácián, a letompított fenyegetésen, a protektor hatalom jóindulatú presztízsén alapult. Ha bekövetkezik a szegény kicsi Irak ellen hatalmas erőforrásokat mozgósító háború, az eredmény felérhet tíz Vietnammal, még a katonai győzelem esetén is. Amerika nevetségessé válik a világ szemében. Elveszíti azt a morális magiszter-szerepet, amelyhez pedig annyira ragaszkodik. Kihívója, Kína, amely 2020 után minden területen hegemón szerepre fog törni, éppen ezért taszítja Amerikát egy újabb ballépés felé, diszkréten hozzájárulását adva Irak megtámadásához az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Vajon mivel magyarázható, hogy a jelenlegi republikánus kormányzat a végsőkig támogatja a Saron-féle intranzigens palesztinellenes politikát, és még háborút is hajlandó érte viselni az Irak által jelentett virtuális veszély kiküszöbölése végett, noha hagyományosan a republikánusok sokkal kevésbé voltak Izrael-pártiak, mint a demokraták. Miért ez a fordulat?

Mindenekelőtt azért, mert a múltban jobbára antiszemita érzelmű konzervatív keresztények újabban tömegesen csatlakoztak az izraeli ügyhöz, ezzel valóságos politikai földrengést okozva az Egyesült Államokban. „Évtizedek óta a zsidók gyanakvás és félelem keverékével néztek a keresztényekre. (…) Az a válság azonban, amellyel Izrael szembesül, nyilvánvalóvá tette azt az egyszerű igazságot, hogy jelenleg az evangélikus egyház keresztényei Izrael legerősebb támaszai”, írja a Washington Post (2002. Június 11).

Valóban: a Pew Research Center múlt év júniusában végzett felmérése szerint a konzervatív keresztények 62 százaléka Izrael-barát, szemben a laikus demokraták 26 százalékával! A zsidó establishment és a keresztény jobboldal közeledésének okai lényegében vallásosak a keresztények részéről, akiket meghatott az Izraelt marcangoló polgárháború, miközben politikaiak a zsidók részéről. Ezek a protestánsok (újra) felfedezik bibliai és héber gyökereiket. Ralph Reed keresztény cikkíró a New York Timesban (2002. Május 2.) megjegyzi, hogy „tagadhatatlan és erős szellemi kötelék van Izrael és a keresztény hit között”. James DeLoach bostoni baptista prédikátor létrehozta a Zsidó Templom Alapítványt, hogy lerombolja Jeruzsálemben a mecsetek eszplanádját, és a helyén felépítse Salamon Templomát. John Walvord, a dallasi Délnyugati Bibliaiskola tanára azt tanítja, hogy „Isten csak a fiai, a zsidók és a keresztények iránt érdeklődik, de nem érdeklik a muzulmánok, a buddhisták és a többi hitet vallók”. Egyes „keresztény cionisták”, ahogy az USA-ban hívják őket, szinkretizmust állítanak fel a protestantizmus és a judaizmus között („Krisztus visszatérésének” teóriája), és mint Jerry Falwell vagy Randall Price, messzebb mennek a radikális zsidó cionistáknál is, olyan, az araboktól megszabadított egyetnikumú zsidó államot prédikálva, amely a Nílustól az Eufráteszig terjedne (Eretz Israel), ahogy valaha Ábrahám akarta…

Ami az amerikai zsidókat és nevezetesen a rendkívül befolyásos Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottságát (AIPAC) illeti, amely az izraeli érdekek legfőbb képviselője az amerikai hatóságoknál, és amelyet éppen ezért gyakran vádolnak azzal az amerikai antiszemita sajtóban, hogy az „USA igazi kormányaként” viselkedik, nyilvánvalóan nem vallási vagy érzelmi okokból paktált le a republikánus protestáns jobboldallal, hanem cinikus politikai érdekből. Abraham Foxman, az egyik leghatalmasabb zsidó lobbi, a Rágalmazásellenes Liga (ADL) vezetője nyíltan kijelentette, hogy „a keresztények és a köztünk levő különbségek leküzdhetetlenek, ami nem jelenti azt, hogy vissza kellene utasítanunk a támogatásukat, amit köszönünk, különösen azóta, hogy nem kérnek semmit cserébe a segítségükért.”

Ezek után érthető a Bush-csapat új stratégiája Saron feltétel nélküli támogatása és az „ördögi zsidógyűlölő” Szaddám Huszein elleni háborús felkészülés tekintetében: kedvében járni a republikánus szavazótábor oszlopának számító, cionistává vált keresztény konzervatív választóknak, illetve megszerezni a zsidók szavazatát és hízelegni a „közösség” befolyásos médiahálózatainak, amelyek mindeddig a demokratákat támogatták. Vallás, választási-hatalmi megfontolások, olajpolitika szoros összefonódása…

Mindazonáltal számos zsidó entellektüel fanatikusnak és öngyilkosnak minősíti a zsidó és keresztény jobboldal „történelmi kompromiszszumát” éppúgy, mint a republikánusok új cionizmuspártiságát. Allan C. Brownsfeld, az Amerikai Tanács a Judaizmusért nevű zsidó lobbi Issues című folyóiratának igazgatója írja: „Mindez veszélyes összekeveredést alkot vallás, választási konyha és külpolitika között. Az ugyanazon az ágyon való osztozkodás és ezek a természetellenes ölelések nagyon keserű gyümölcsöt fognak szülni.”

A próféta beszél belőle?

(Fordította: Gazdag István)