Az erkölcs és a büntetőjog XIX. századi szétválasztása egyet jelentett az antik görög-római jogfilozófiához való visszatéréssel. Ahogy Georges Sorel írja, a görögöknek „halvány fogalmuk sem volt egy olyan bíróságról, amely az elveiről és belső mozgatórugóiról faggatná az embert, és eretnekség vagy gondolatvétek miatt szabna ki ítéletet”. A büntetőjog elválasztása a bűntől nyilvánvalóan nem a jog erkölcstelenként való felfogását jelentette, hanem mindössze a moráltól mint értékítélettől való mentesítését, a közrend és közbiztonság védelme céljából. Nem magának a megítélendő cselekménynek az általános erkölcsi ítélet alóli felmentéséről volt tehát szó, hanem csupán arról, hogy a cselekedetek mindenekelőtt a közrend veszélyforrásaiként legyenek megítélve a jogban. Ez az elválasztás arra késztette a bírót, hogy ne azt vizsgálja, miért akarta a tettes az adott cselekményt, hanem egyszerűen azt, hogy vajon akarta-e, vagy sem. A miért kérdése, vagyis az elkövető személyes erkölcsiségének a megítélése csak mellékesen játszhatott szerepet az adekvát büntetés kiválasztásánál az ideológiai pártatlanságban (aequanimitas). E megítélésnek nem volt hatása a deliktum struktúrájára, hanem csak a bírói szubjektivitásra hagyott „kegyelmi” részre (Hegel) a büntetés kiszabása tekintetében.

Újabban azonban, elsősorban is a fejlett nyugati demokráciákban egyre inkább az tapasztalható, hogy a kötelező ideológiai pret-á-porter-nak számító „politikai korrektség” hatására a jog fokozatosan visszatér a szándék etikájához. Nem zajosan és nyíltan, mint a múlt diktatúráiban, hanem lopakodva és csöndesen – ahogyan a jelen „demokratúráihoz” illik. Az igazságszolgáltatás eme posztmodern dekadenciája az „antirasszista” törvénykezéssel vette kezdetét. Számos (csaknem valamennyi) nyugati országban mindez odáig fajult, hogy most már törvényileg büntetik bizonyos szolgáltatások – önmagában nem büntetendő – visszautasítását is, ha azokat az igénylő személy neme, erkölcsi normái, családi állapota, egy etnikumhoz, nemzethez, fajhoz vagy meghatározott valláshoz való tartozása vagy nem tartozása miatt tagadják meg tőle. Vagyis, elvileg ugyan továbbra is szabad a döntés arról, hogy például egy adott munkahelyre kit alkalmaznak és kit nem, egy lakást kinek adnak ki és kinek nem, és így tovább, de eme állítólagosan szabad cselekedet rögtön büntetendővé válik, ha a lélek mélyén faji, etnikai, vallási vagy erkölcsi diszkrimináció szándékát vélik fellelni. Ezáltal tehát az állam drasztikusan korlátozza a jogalany szabad döntési jogosultságát. A valaha az emberi és állampolgári jogok élharcosának számító, most pedig az antirasszista küzdelemben „brillírozó” Franciaország azonban még ennél is tovább ment. A benyújtójáról, az egyik chiraquista (tehát elvileg jobboldali) honatyáról elnevezett Lellouche-törvény bizonyos törvénysértések esetén súlyosbító körülményként értékeli az úgynevezett szubjektív diszkriminációs indítóokot. Ez a gyakorlatban úgy érvényesül, hogy ha például egy fehér és egy néger összeverekedik, a teljes munkaképtelenség esetét kivéve a „fasiszta” fehér három év börtönt és 45 ezer eurós pénzbüntetést kockáztat, míg néger ellenfele 200 eurós bírsággal megúszhatja, mivel az előbbi cselekménye (a feltételezett rasszista indítóok miatt) vétségnek, az utóbbié viszont csak szabálysértésnek minősül.

Történelmileg a pozitív jog az alany lelkiismeretét Aquinói Tamás ideje óta veszi számításba, aki az evangélium egyik kitételére alapozva („Ezért mondom nektek: ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába” – Máté 5,20) úgy vélte, hogy „a törvény dolga az igazság értelmében irányítani”. Ezért mondják azt, hogy a régi (antik) törvény a kezet fogta le, az új (keresztény) törvény viszont a szívet. Ezzel a dominikánus szerzetes általánosságban az egyház számára és különösképpen a saját rendje számára megteremtette azt az alapot, amelyre azután az inkvizíció épült, és megalapozta a világi bírók moralizáló birodalmát is, de nem csak a boszorkányperek vonatkozásában. A francia forradalom után száműzött (és majdan csak – jellemző módon! – a szovjet „igazságszolgáltatás” által gyakorolt) törvényszéki tomizmus az angolszász jog sajátos változataként a nagy nürnbergi perben tér vissza, amelynek során nem is annyira azért ítéltek el embereket, amit tettek, hanem azért, mert azt egy „romlottnak” nyilvánított ideológia szolgálatában tették. A nürnbergi elítéltek lelkének feltételezett fertőzöttsége még azt is lehetővé tette, hogy cselekményeik bármiféle tényleges vizsgálata nélkül ítéljék el őket, hasonlatosan a boszorkányperek gyakorlatához. Az ontologikus Rossz megnyilvánulásai olyannyira nyilvánvalónak tűntek, hogy az anyagi bizonyítékok kutatása csupán kegyeletsértés lett volna, így aztán az ítélethozatalkor legfeljebb csak a kegyes tanúk és a szent áldozatok szubjektivitására lehetett hagyatkozni.

Mindennek persze nem kellene meglepetést okoznia az angolszász szokásjog nagyrészt érdemtelen presztízse ellenére sem. Valójában ugyanis e jog legnagyobb hibája éppen az, hogy nem szenvedte el a felvilágosodás próbakövét és önreflektív kritikáját. Az intézményesített inkvizíciótól távol álló angolszász jog egyáltalán nem állt ugyanis távol a reformációnál jóval korábbi tomista örökségtől.

A bírósági tomizmushoz való visszatérés és az új lelkiismereti inkvizíció győzelme persze éppen olyan sötét perspektíva, mint valaha volt. Mindenekelőtt azért, mert így a jog ismét harceszközzé válik az ontologikus Rossz (mala in se), vagyis az egykori ördög ellen, még ha immáron más kliséket alkalmaznak is a megnevezésére, úgymint fasizmus, nácizmus, „rasszizmus”, antiszemitizmus, szexizmus… Ez a fajta Rossz tehát újra csak disszidens eszmékben és nonkonform érzelmekben manifesztálódik, amelyek úgymond „megszállják” a lelkeket. A tomista felfogás a politikai és morális elnyomás, következésképpen a pszichikai konformizmus (adott esetben a politikai korrektség) eszközévé degradálja tehát a jogot. Ez a szemérmes konformizmus végeredményben lerombolja a jogalany szabad akaratát, amelyet az ettől fogva egyenesen intellektuális kicsapongásnak tartott és „rasszizmusként”, fasizmusként, revizionizmusként stb. stigmatizált szabadgondolkodástól vél fenyegetettnek.

Ezután és ennek következtében maga a bíró válik az erkölcs bírájává és példaképévé, akinek a lelkiismeret megerőszakolása révén vallomásra kell bírnia és bűnbánatra kell kényszerítenie a másként gondolkodót. A rendszer legvégső logikája a diszkriminatív „gyűlölet” elleni szüntelen harcban előbb-utóbb nyilván megköveteli majd a jól bevált koercitív technikák alkalmazását is, az igazságszérumoktól a hazugságvizsgáló berendezésekig. A lelkiismeret megerőszakolásának hatékonyabbá tételét a börtön mellett a tömegmédia által folytatott pszichikai átnevelés biztosítja. És mert a haladás ugyebár minden téren feltartóztathatatlan, innen már csak egy (vissza)lépés a pszichiátriai kényszerkezelés. Akárcsak (az) 1984-ben…

Magyarországon a fizikai terror házából múzeum lett. Vajon az Európa-házban Magyarországból (is) a lelki terror háza lesz?