Mi jön ezután? – teszik fel sokan a kérdést, most, hogy elfogadták az Európai Unió következő költségvetését és az európai helyreállítási alapot. A magyar és lengyel miniszterelnökök által kikényszerített, a vétójuk feladásának előfeltételeként elfogadott állam- és kormányfői nyilatkozat pedig lecsupaszította a jogállamisághoz kapcsolódóan bevezetni kívánt politikai eszközt, amely eredeti formájában lehetőséget teremtett volna arra, hogy olyan politikai kérdések esetén is sor kerülhessen az egy tagállam számára biztosított uniós források felfüggesztésére, amelyeknek a költségvetéshez köze sincsen.

Hirdetés

A magyar-lengyel fellépésnek köszönhetően az új mechanizmus spektruma már csak a költségvetésre szorítkozik, elvesztette a politikai élét, de még az sem biztos, hogy valaha bevetik. Még előtte az Európai Unió Bíróságának is ki kell mondania, hogy az nem ütközik az EU-s alapszerződésekbe. Márpedig sajtóértesülések szerint – a magyar és lengyel kormányok mellett – az uniós intézmények vezetői között is terjed az a meglátás, hogy az új eszköz sérti a szerződések rendelkezéseit.

A megállapodást követően mindenki győztest hirdetett, az ellenzék, az arcvesztést elkerülendő, bizonygatni próbálta, hogy igenis sikerült felülkerekedniük a magyar miniszterelnök politikáján. Nem tehettek mást, a hónapok óta felépített narratíva, miszerint majd ezzel az új politikai mechanizmussal fogják kiéheztetni és elbuktatni a magyar kormányt, ugyanis elbukott, nemcsak a jobb-, de baloldali szakértők és véleményformálók, ha rossz szájízzel is, de kimondták: a kitárgyalt megállapodás egyértelmű kormányzati győzelmet jelent. Érdemes végiggondolni, mit is jelent, hogy az ellenzéki európai parlamenti képviselők arra tettek fel mindent, hogy egy olyan politikai eszköz legyen bevezetve, amelynek központi célkitűzése, hogy akár egy vélt jogállamisági sérelem esetén is (amit már sokszor taglaltunk, hogy nincs is definiálva) felfüggeszthetők legyenek a Magyarországnak járó uniós források. Egyértelmű, hogy a baloldal napjainkban minden kérdést az ellenzék-kormányzat politikai dichotómiában próbál értelmezni, ez a választókért folytatott harc azonban felelősséggel is jár, erről pedig, úgy tűnik, megfeledkeztek a kormánnyal szemben fellépni kívánó brüsszeli magyar EP-képviselők. A felelősség abban rejlik, hogy az ország és állampolgárainak hosszú távú és alapvető érdekeit nem lehet a politikai szavazatszerzés oltárán feláldozni.

Mert bár hangzatos, hogy egy olyan új mechanizmus létrehozásáért kardoskodott a Momentum és a DK, amely könnyített pályán vonhatja meg a magyar kormánytól a pénzeket, azok felfüggesztése esetén a magyar mezőgazdaságot vagy a jelenleg eleve nehéz helyzetben lévő kis- és középvállalatokat fosztanák meg az uniós forrásoktól. És egy ilyen mechanizmus nem csak a jelenleg kormányon lévők esetében lenne bevethető, bárki, aki a jövőben választásokat nyer és kormányt alakít, ki lenne téve ennek a politikai zsarolóeszköznek. Mit feltételez tehát az, hogy a magyar ellenzék egy ilyen mechanizmus mellett tört lándzsát? Vagy azt, hogy nem számítanak arra, hogy valaha kormányra kerülnek. Másrészt talán azt, hogy számukra nem számítanak a következmények, a jelenlegi, rövid távú célok – a kormányra kerülés – felülírják a hosszú távú nemzeti érdekeket. Harmadrészt, hogy már most tudják: ha valaha kormányzati pozícióba kerülnek, sosem lesz jelentős vitájuk Brüsszellel, mert a nemzeti érdekek érvényesítése hátrébb sorolódik, mint a béke az uniós intézményekkel és közakarattal. Bármelyik opció is a befutó, elég sötét jövőképet fest számunkra. Továbbá alátámasztja azt, hogy az új eszköznek a korlátok közé szorítása, politikai karakterének kiiktatása a magyar és lengyel kormányok részéről valóban a józan ész, a racionalitás győzelmét jelenti.

Fotó: Hadrian/Shutterstock.com

De most térjünk vissza az eredeti kérdésünkhöz: mi jön ezután? Még a megállapodást megelőzően sokat hallhattuk, hogy Magyarország és Lengyelország a költségvetési tárgyalások során tanúsított fellépése révén el fog szigetelődni, elvágja magát a többi tagállamtól, függetlenül attól, hogy végül sikerül-e megállapodást elérni, vagy nem. A kérdés jogos, az ugyanis egyértelmű, hogy ez a vita nemcsak a költségvetésről, hanem egy jóval tágabb kontextusról szólt: ki dönt az Európai Unió által követendő útról, irányról. Az erre a döntéshozói szerepkörre pályázók száma jelentős. A szerződések és az alapító országok anno erre a feladatra a miniszterelnököket tömörítő Európai Tanácsot jelölték ki, míg az Európai Bizottságot javaslattevőnek és végrehajtónak, az Európai Parlamentet pedig nyilvános plénumnak hozták létre. A 2004-ben és azt követően csatlakozók egy ilyen intézményi hierarchiára mondtak igent, napjainkra azonban – alig észrevehetően – kezd átalakulni a szereplők közötti hatalmi háromszög. És itt nem csupán arról beszélek, hogy az Európai Parlament nemcsak beleszólást, de irányítói jogköröket követel magának – ennek lehettünk tanúi a költségvetési vita során. Itt arról van szó, hogy a nyugat- és észak-európai tagállami vezetők a 2014-es intézményi ciklustól kezdődően (ekkor állt fel a Jean-Claude Juncker vezette bizottság és egy új Európai Parlament) elkezdtek teret adni az Európai Parlament és a bizottság hatalomszomjának. Ennek jó példája volt az úgynevezett Spitzenkandidat rendszer bevezetése, amely az európai parlamenti választások során legnagyobb támogatottságot szerzett pártcsaládot hatalmazta fel az Európai Bizottság elnökének személyére vonatkozó javaslattételre.

Ezek mögött egy összetett folyamat fedezhető fel: a civil szervezetek és az általuk befolyásolt nyilvánosság egyre nagyobb nyomást gyakorolt a nyugat-európai vezetőkre, hogy láthatóbban, ne az Európai Tanács zárt ajtói mögött kerüljön sor az uniós döntéshozatalra. Míg a visegrádi kormányokat nem hatotta meg ez a törekvés – sok ilyennel találkoztak már az elmúlt évtizedekben –, addig a nyugati és északi országok esetében sokkal nagyobb hatása volt ezeknek a nyilvános hangoknak a kormányzók belpolitikai megítélésére. Így hát engedtek ezeknek a folyamatoknak, láthatólag nagyobb súlyt kezdtek adni az Európai Parlament és az Európai Bizottság politikai értékítéletének. Utóbbiak pedig rákaptak a befolyás ízére, többet követeltek maguknak. Úgy tűnt, kezd átalakulni az intézményközi egyensúly. A nyugat- és észak-európai kormányfők, ennek a folyamatnak a tudatában, megpróbáltak alkalmazkodni ezekhez, így nem szegültek szembe, inkább szövetségeket próbáltak kötni mind a parlament, mind a bizottság vezetőivel. Azzal, hogy nem állítottak akadályt a két intézmény térszerzésének, biztosra mentek, hogy az ő érdekeik ne kerüljenek azok célkeresztjébe. Nem véletlen tehát, hogy ezzel párhuzamosan élesedett ki a harc arra vonatkozóan, hogy melyik ország adhatja a két intézmény elnökét.

A közép- és kelet-európai országok többsége napjainkban, bár érzékeli a diszkrepanciákat, még mindig úgy gondolja, hogy nem borult fel a szerződések által lefektetett döntéshozatali struktúra. Olyan, mintha ők még mindig a régi szabályokhoz tartanák magukat, csak azok már elavultak. Ezzel szemben a visegrádi országok vezetői már régóta kritikával figyelik ezt a tendenciát, a lengyel és magyar kormányfők a jogállamisági mechanizmus kapcsán kialakult vitában pedig be is szálltak az újfajta játszmába. Kimondták: értik, hogy az Európai Parlament – a bizottság javaslata alapján – megpróbálja felülírni az állam- és kormányfők egyhangú iránymutatását, ők azonban nem járulnak ehhez hozzá, a szerződésekben foglaltak pedig – így a vétó lehetősége is – az ő oldalukon áll.

Ezúttal sikerült elhárítani, hogy az újfajta rendnek megfelelően szülessen döntés, elszigetelődésről pedig szó sincsen, de számíthatunk további ütközésekre, legközelebb a migráció kérdésében. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az EU jövőjére vonatkozó alapelvek lefektetését célzó uniós folyamat is pont erről szól: ki dönthet arról, hogy milyen irányba haladjon tovább az integráció. A visegrádi racionalizmus minden bizonnyal itt is szót fog kérni, míg azt is láthatjuk, hogy Ausztria érzékeli az új tendenciák veszélyeit, a kérdés az, hogy a többi kelet-közép-európai ország még időben megérkezik-e ebbe a játszmába.

A szerző az Alapjogokért Központ EU-s műhelyének projektvezető-helyettese.

Korábban írtuk