Vannak dolgok, amik keretet és formát adnak a valóságnak. Ezek egyike a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje, amelyet minden január elsején a Musikverein Aranyterméből közvetítenek a rádiók és a televíziók a világ kilencven országában.

Azt persze nem tudni, hogy a Strauss dinasztia XIX. századi muzsikája mit mond ma a világ népeinek, de Európa lakói szívesen elandalodnak a valcerek lágy dallamain, a polkák vérpezsdítő ritmusán. Az osztrákok pedig éppen annyira életmódjuk sarokkövének tekintik a keringőkirályok év eleji diadalát, mint a hegyeiket, Salzburgot vagy éppen a sramlizenét.

Hiszen az idősebb és az ifjabb Johann Strauss azokra a dallamokra és ritmusokra építette fel zenei világát, amelyeket a parasztlányok énekeltek, a suszterinasok fütyültek, a masamódok dúdoltak munka közben, és amelyekre hétvégeken táncoltak vagy mulattak a Bécs környéki kerthelyiségekben és kocsmákban. Az így megszülető művek pedig olyan érzelmeket mozdítottak, mozdítanak meg ma is az osztrákokban, amelyeket áthat minden öröm és bánat, ami felgyűlt az évszázadok során, amíg a jelentéktelen hercegségből megszületett az osztrák birodalom, végül a boldog békeidőket elhozó Osztrák–Magyar Monarchia, ahová minden osztrák visszaálmodja magát, nem törődve azzal sem, hogy a Strauss-zenekarok fénykora valamivel előbb jött el. Amikor az urak még tudtak udvarolni, és értették a keszkenőkkel küldött jeleket, amikor izgató volt még, ha az alsószoknyák csipkéi közül kivillant egy-egy női boka. Amikor a birodalom olyan hatalmas volt, hogy kiszámítható kereteket és jólétet adott lakóinak.

Hirdetés

Mert az újévi koncert ezt az álomvilágot idézi meg, ami minden osztrák számára identitásának egyik fundamentumát jelenti. Az eltelt nyolcvan évben ezért nőtt akkorára az érdeklődés a koncertjegyek iránt, hogy sorsolni kell a belépőket a jelentkezők között. Ezért van az, hogy a hangverseny második részére rendszerint az egész közönség tombol, míg végül elérkezik az utolsó ráadás, a katarzis: a Radetzky-Marsch.

Az idei újévi koncert ünnepe azonban gellert kapott hetekkel az év vége előtt. Az internetes portálok és a nyomtatott sajtó nagyágyúi össztüzet zúdítottak a zenekarra, a koncert hagyományára és főleg a Radetzky-Marschra. Még a Financial Times is megszólalt az ügyben, a Radetzky-Marsch nácitlanítását szorgalmazva.

A támadások alapját Oliver Rothkold német történész dolgozata nyújtotta, aki felhívta a figyelmet arra a közismert tényre, hogy az első újévi koncertet 1939. január elsején tartották Bécsben. A hangverseny nem csak óriási sikert hozott, magának Hitlernek a tetszését is elnyerte. Annyira, hogy amikor később Goebbels be akarta tiltani a rendezvényt, maga mondott nemet az indítványra.

Ám nem ez a tény tette nácivá szegény Radetzkyt és a róla elnevezett indulót, amelynek alapját egy régi-régi háromnegyedes népdal adta, amit a Bécsbe visszatérő katonák énekeltek a Radetzky által az északolasz felkelők fölött aratott custozzi csatagyőzelem (1848) után – idősebb Johann Strauss még abban az évben művet is komponált belőle.

A bűn Leopold Weninger nevéhez tapad, aki a mű zenekari változatát hangszerelte, immár a XX. században. Weninger tagja volt a náci pártnak, sőt ünnepségeket is szervezett az SA számára. Igaz, ezt a változatot csak 1946-ban ismerhette meg az osztrák publikum, a Bécsi Filharmonikusok akkor játszották először. Ez azonban nem érdekelte a mostani támadókat.

Vélhetően nekik is szerepük lehetett abban, hogy a zenekar idén egy dán karmestert kért fel az évtized első újévi hangversenyének dirigálására. A programot is tapintatosan állították össze. A megszokott slágerek közül csak keveset játszottak, igyekeztek leporolni több európai komponista többé-kevésbé ismert keringőjét, polkáját. Még egy dán valcer is bekerült a műsorba.

Andris Nelsons karmester derekasan megdolgozott a sikerért: a forték hangosak voltak a pianók csendesek, a crescendók precízek. Egyetlen hang sem hangzott el a kedélyes osztrák lazaság jegyében, nem zavarták meg a lelkeket kacér futamok, érzelmességbe hajló dallamok, harsogó életöröm. A meghívott, és gyakran vágóképként bejátszott japán és talán kínai protokollvendégek mosolyogtak tetszésük jeléül. A szerencsésen bejutott közönség is udvariasan tapsolt. Sőt: a nácitlanított, vagyis egy a megszokottól eltérő hangszerelésű Radetzky-Marsch ütemére a nagyérdemű publikum engedelmesen vastapsolt, pontosan úgy, ahogyan vezényelt nekik Andris Nelsons. A reveláció, a katarzis azonban nem történt meg: egy nyolcvanéves hagyományból csak a forma maradt. Az osztrákoknak egy minden értelemben korrekt hangversennyel sikerült búcsút inteniük identitásuk egy fontos részének.