Gorka Sebestyén

A magyarok szabadságszeretete

Magyarország 20. századi történelmét két esemény határozta meg a leginkább. Az egyik az első világháborút követő trianoni békeszerződés volt. Rossz oldalon harcoltunk egy olyan háborúban, melynek kirobbantásáért nem voltunk felelősek, mégis olyan büntetést mértek nemzetünkre, ami valószínűleg igazságtalanabb volt, mint – az ottomán birodalom feldarabolását leszámítva – bármilyen más, a modern korban kimért büntetés. Ennek eredményeként nemzetünk még mindig szenved a szuverenitásunkat ért pszichológiai csapástól, hiszen lakosságunk harmadát, és területünk kétharmadát vesztettük el. A másik jelentős esemény az 1956-os dicsőséges forradalom volt. Bár az egyértelmű, hogy mi Trianon öröksége ma Magyarország számára, az idegen uralom és a kommunizmus ellen kitört forradalmunk öröksége már kevésbé az. Ahogy közelítünk 1956 fél évszázados évfordulója felé, úgy érzem, fontos megpróbálnunk meghatározni ezt az örökséget, és az események mai jelentőségét.

Bár a közelmúlt kádári Magyarországának történelme még nem teljesen ismert, mivel a rezsim politikai leszármazottai, az MSZP eltorzította azt, 1956 történelme jobban dokumentált. Sok külföldi szemtanú első kézből származó beszámolójának, néhány megbízható magyar történész munkájának, valamint Jelcin elnöksége alatt a vonatkozó levéltári anyagok hozzáférhetővé tételének köszönhetően többet tudunk arról a dicsőséges 10 napról, mint a közelmúlt magyar történelmének bármely szakaszáról. Ennek ellenére a forradalomnak és annak világtörténelemben játszott szerepének még mindig számos, egymásnak ellentmondó értelmezése van. Vannak olyanok, például az egykori katona, a későbbi történész Király Béla, akik a forradalmat megpróbálták úgy bemutatni, hogy az egy szocialista kísérlet volt a kommunizmus megreformálásra. Aztán vannak olyan írók, mint Gáti Károly (Charles Gati), akik azt próbálták bebizonyítani, hogy a forradalom megbukott, mert a forradalmárok, különösen Nagy Imre, túl messzire mentek azzal, hogy a Varsói Szerződés elhagyása és a magyar semlegesség mellett döntöttek, Magyarországot véres szovjet elnyomásra ítélték, mely novemberben be is következett. Aztán vannak, akik szerint az egész forradalom a Kreml titkos, szervezett akciója volt, mely lehetőséget biztosított a szovjeteknek, hogy megmutathassák a világnak, mennyire eltökéltek a kommunizmus megvédésére. Mindannyian tévednek.

A forradalom legszebb sajátossága, hogy igazán egységes és spontán volt. Bár az olyan nagy hatást kiváltó tényezők, mint a Petőfi Kör, a kommunista ifjúsági szervezet hivatalosan jóváhagyott megnyilvánulásai voltak, tagjaik beszédei, különösen a Rajk rehabilitációja kapcsán elmondottak, már nem voltak azok.

Hogy a helyi kommunista elitet és a Kremlt mennyire meglepték az események, jól mutatják a Magyarországon, és egy rövid időre Moszkvában (a Putyin hivatalnokai által végrehajtott újraosztályozásig) hozzáférhető levéltári dokumentumok. Bár lehettek – és valószínűleg voltak is – ávós ügynökök és provokátorok a Kör tagjai, és később a tüntetők között, teljesen egyértelmű, hogy az események hajtóereje a hétköznapi magyarok szabadságvágya volt: az, hogy olyan országban akartak élni, mely az övék.

Azok az elméleti feltételezések, hogy a forradalmárok bukásra ítélték magukat, mert túl messzire mentek követeléseikkel, szintén nevetséges állítások. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom célja Magyarország függetlenségének helyreállítása, a kocka el volt vetve, és elkerülhetetlenné vált a döntés, hogy megsemmisítő erővel verjék azt le. Teljesen abszurd a gondolat, hogy Moszkva elfogadta volna azt, hogy Magyarország a saját maga választotta módon építse fel a kommunizmust, függetlenül a szovjet megszálló csapatoktól és a Kreml közvetlen irányításától. Attól való félelmük, hogy a többi szatellit államban ez dominóhatást válthat ki, önmagában elegendő ok lehetett az erő bevetésére, hogy így visszaszerezzék az irányítást. Emlékezzünk csak, hogyan reagált Moszkva a háború után arra, mikor Tito az elkülönülést választotta. Egy Jugoszlávia elég volt a szovjetek számára.

Bár a fentebbi állítások felelőtlenek és visszatetszők, a legbántóbb vádaskodás mégis az, hogy az egész forradalom nem a demokráciáról, hanem az emberarcú szocializmus megvalósításáról szólt. A kezdet kezdetén, a szegedi egyetemen, mikor a diákok kitörtek a DISZ hivatalos szárnyai alól, és elkezdték megfogalmazni saját követeléseiket, a folyamat a kommunizmussal szembeni ellenállássá vált. Bárki, aki olvasta a 16 pont végleges szövegét, látni fogja, hogy azok célja nem a rendszer javítása volt, hanem annak megdöntése, valamint a visszatérés a háború utáni néhány törékeny hónapban fennállt demokráciához, nem pedig a Horthy-rendszer prekommunista Magyarországához. Azzal, hogy szabad és titkos választásokat követeltek (5. pont), azt üzenték, hogy demokráciát akarnak, nem szocializmust. A szovjetek által támogatott Rákosi-rendszer teljes hatalomátvételét követően mindössze nyolc év alatt az embereknek elegük lett. És ahogy az már ilyen esetekben lenni szokott, mikor a nemzeti érzés feltör, a legfiatalabbak voltak a legbátrabbak, azok a fiatalok, akiknek nem kellett aggódniuk családjuk vagy munkahelyük miatt, akik mindent kockára tehettek országukért.

Ezért nyilvánvaló: 1956 spontán és antikommunista volt. De valóban bukás volt-e? Igen, a forradalmat valóban leverték. Ezrek haltak meg az oroszok elleni harcban, és sok bátor lélek tagadta meg, hogy később megváltoztassa véleményét, amiért magyar honfitársaik aztán kivégezték őket. Nagy mártírok, mint Nagy Imre, Maléter Pál, Mansfeld Péter és Tóth Ilona. A kommunizmust visszaállították, az ávót pedig más néven újjászervezték. De mind Moszkva, mind Moszkva ideológiája komoly csapást szenvedett, néhányan úgy vélik, a magyar forradalmárok halálos ütést mértek rá. 39 évnyi szovjet kommunizmus után a világ végre saját szemével láthatta a „munkások paradicsomának” képmutatását és brutalitását. Igen, néhányan ismerhették a sztálini kollektivizálást követő éhezést, a Gulag munkatáborait, a politikai kivégzéseket. De Nyugaton kevés ilyen ember volt, és elmondásaikat fikciónak tartották. Most a világ megláthatta a kommunizmus gonosz szívét, a valóságot a béke és haladás hegeli retorikája mögött. Ennek eredményeként Nyugaton sok ember ébredt rá a geopolitikai realitásra, és sok korábbi szocialista szeme nyílt ki. Továbbá azok, akik addig nem voltak elég biztosak abban, hogy a kommunizmus fenyegetését komolyan kell venni, végre rádöbbentek az igazságra. Ezért nemcsak a Szovjetunió nemzetközi presztízsét csökkentette, de 1956 bizonyos módon serkentette is a politikai és katonai ellenállást Moszkvával szemben. Néhányan egyenesen úgy vélik, hogy valójában 1956 volt az első szög a kommunizmus koporsójában. Nem sokkal később ezt követte 1968-ban a prágai és 1980-ban a gdanski szög. Mások pedig még ennél is tovább mennek, és azt állítják, ha 1956 nem nyitotta volna fel a nyugatiak szemét és nem kovácsolt volna erősebb ellenállást Moszkvával szemben, Közép-Európa még mindig a kommunizmus túsza lenne, és 1990 soha nem következett volna be.

De mit jelent számunkra mindez ma, a forradalom évfordulóján? Nos, úgy tűnik, Magyarországon legalább egy ember tisztában van azzal, mennyire fontos 1956, és mennyiben volt ez a szabadságért és demokráciáért folytatott harc. Ha forrásaim helytállóak, Gyurcsány Ferenc nem is lesz Magyarországon ezen a jeles évfordulón. Úgy döntött, külföldön üli meg legnagyobb nemzeti ünnepünket (Londonban vagy Bécsben). Miért? Mert nagyon jól tudja, hogy személyében egy sor olyan dolgot képvisel, amelyek ellen az emberek ötven évvel ezelőtt harcoltak. Bár jogilag talán nem diktátor, mégis egy olyan kampányon alapuló választást nyert meg, melynek során tudatosan hazudott a választóknak. Saját magát demokratának és érzékeny szocialistának nevezheti, de tudja, hogy gazdagságát és hatalmát valójában annak köszönheti, hogy a kommunista elit vezető tagja volt a rendszerváltozás előtt, és a kommunista elit hálójának legmagasabb szintjébe házasodott be. Tudja, hogy három héttel ezelőtt, mikor hazugságainak bizonyítékai nyilvánosságra kerültek a magyar rádióban, az utcákra és a tv-székházhoz kivonuló emberek többsége nem lojális Fidesz-tag volt, hanem csak hétköznapi magyarok, akiknek 1956-os honfitársaikhoz hasonlóan egyszerűen elegük van a hazugságokból.

Ugyanakkor a kérdés nem az, hogy vajon Gyurcsány megérti-e 1956 örökségét. Biztos vagyok abban, hogy megérti, és ezért fog elbújni október 23-án (és még ha e cikk megjelenése után mégis úgy dönt, hogy Magyarországon marad, biztosak lehetnek abban, rendőrségi mesterlövészekkel körbevéve fog megjelenni, mint legutóbb, amikor kitől is védték őt? Magyar honfitársaitól? A választóktól?). Nem, a kérdés az, mi megértjük-e 1956 tanulságát?

Sajnos, az a csoport, mely legjobban megérti ezt az örökséget, az a 250 ezer magyar és leszármazottaik, akiknek ötven évvel ezelőtt el kellett hagyniuk Magyarországot. Megtanulták, mit jelent demokráciában élni, és mit jelent politikai felelősséggel élni. A demokrácia nem azt jelenti, hogy négyévente beikszelünk egy darab papírt. Azt jelenti, hogy politikusainktól elvárjuk, hogy a mi érdekeinket képviseljék, és felelősségre vonjuk őket, ha nem azt teszik. És ha az ellenzék és a bíróság nem számoltatja el őket, akkor a felnőtt polgárok tudják, hogy az ő felelősségük ezt megtenni. Erről szól 1956. Túl gyakran hallom Magyarországon a sírást: mit tehetünk? Nem tudunk dönteni. Gondolta-e valaki komolyan azt 1956-ban, hogy le lehet győzni a világ második szuperhatalmát? Racionális volt-e a döntés? Nem, érzelmi volt, a haza iránti szeretetből történt. Szeretjük-e ma eléggé a hazánkat ahhoz, hogy kiállunk azért, ami helyes, és hogy gondoskodunk arról, hogy ha demokráciában élünk, akkor egy hazug embernek fizetnie kell hazugságaiért?

S végül egy utolsó gondolat. Mindannyiunknak emlékeznünk kellene arra, hogy egy forradalom attól lesz forradalom, hogy nem tudjuk előre, hogy bekövetkezik. Ma az ész és a lélek forradalmára van szükségünk. Ha Isten is úgy akarja, egy nap elég magyar fog felébredni és megérteni, mit is jelent demokráciában élni.