Nemrégiben Washingtonban jártam, hogy előadást tartsak egy olyan rendezvényen, ahol a berlini fal leomlásának 17. évfordulóját ünnepelték konzervatív gondolkodók és olyan emberek, akik a vasfüggöny mindkét oldalán a kommunizmus ellen küzdöttek. Tökéletes alkalom volt ez arra, hogy felmérjük, hol állunk ma abban az ideológiai küzdelemben, mely egyfelől az egyéni szabadságban hívők, másfelől a „nagy államban”, a mesterséges társadalmi átalakításban hívők között zajlik. Különben is nehéz meghatározni azt a pillanatot, amikor egy fontos történelmi esemény elkezdődik. Vegyük például a hidegháborút: még mindig vitatják, pontosan mikor kezdődött. Talán akkor, mikor Churchill elmondta híres beszédét a „vasfüggönyről”, vagy talán 1948-ban, mikor a Kreml által támogatott kommunisták meghamisították a választásokat Közép-Európában, vagy talán a berlini blokáddal, mikor Sztálin Berlin nyugati zónáit elvágta a szövetségesektől?

Hagyjuk e kérdés megvitatását a történészekre. Úgy tűnik, a hidegháború végét könnyebb kijelölni. Bár büszke magyarként arról szeretném meggyőzni a világot, hogy akkor ért véget, mikor a magyar kormány megnyitotta a szögesdrót kerítést Magyarország és Ausztria között, vagy mikor úgy döntött, hogy keletnémetek ezreit engedi nyugatra távozni a kommunista NDK engedélye nélkül, de azt hiszem, könnyű megérteni, hogy a világ nagy része számára a hidegháború végét 1989. november 9., a berlini fal leomlása jelentette. Ez adta az apropóját annak a Szabadság Vacsorának, melyen nemrégiben Washingtonban részt vettem. Ez az évenkénti esemény hivatott megünnepelni a szabadság győzelmét az elnyomás felett, a demokráciáét a diktatúra felett. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy felhívja a figyelmet a világon azokra a helyekre, ahol az egyén szabadságát még mindig veszély fenyegeti. Ezért kivételes helyzetben voltam, hogy felkérést kaptam egy előadás megtartására a legutóbbi magyarországi eseményekről, és arról, hogyan veszélyezteti a Gyurcsány-kormány nap mint nap a szabadság és demokrácia alapelveit Közép-Európában. Bár a középpontban az 1989-es győzelemről való megemlékezés állt, az idei rendezvényt beárnyékolta a vacsora délutánjának híre, hogy a nagy Milton Friedman meghalt. Az emberi vívmányok szinte minden területére igaz, legyen az a fizika, a filozófia, vagy a politikai gondolkodás, hogy a legtöbb nagy mozgalmat néhány ember fémjelzi. Ez különösen igaz a 20. századra és a kommunizmus elleni küzdelemre. Azoknak a gondolkodóknak és vezetőknek a száma, akik ezt az élet-halál küzdelmet irányították azok nevében, akik később győztek, valójában nagyon alacsony. Közéjük tartozik a magyar Artur Koestler, Vaclav Havel, Margaret Thatcher és Ronald Reagan. E listán igen csekély a közgazdászok száma, azok, akik nem hittek a szovjet propagandának, és akik felismerték az összefüggést a gazdasági és a politikai szabadság között, közülük is két ember emelkedett ki: Friedrich von Hayek és Milton Friedman. A vacsorát természetesen erősen befolyásolta ez utóbbi halálhíre. Minden hozzászólónak félre kellett tennie előre megtervezett beszédét, és inkább úgy döntöttek, Friedmanre, a közgazdászra és barátra emlékeznek (mivel a felszólalók közül mindenki személyesen ismerte őt), és kiemelik, mivel járult hozzá a jó és rossz közötti harchoz a 20. század második felében. A visszaemlékezések között van néhány rövid észrevétel, melyek nagy jelentőségűek mai helyzetünkben Közép-Európában. Az első felszólaló arra emlékeztetett, hogy Milton Friedman munkássága, annak ellenére, hogy közgazdász volt, soha nem ragadt a számok és teóriák száraz világába, hanem a mindennapi élet és a politikai realitások valóságában is könnyen érthető volt. Klasszikus munkái, pl. a „Kapitalizmus és szabadság” és a „Választás szabadsága” (melynek társszerzője felesége, Rose Friedman volt) mentesek voltak a matematikai formuláktól és statisztikai elemzésektől. Ezekből olyan dolgokat tanulhatunk, melyeket ma a legtöbb közgazdásztól nem hallhatunk. Például azt, hogy nem önmagában a szabadság a fontos. Valójában az számít, mit tesz az ember a szabadságával. Az egyik szónok, dr. Charles Murray, tovább gondolta ezt az elméletet. Szerinte ma a nyugati társadalmon belüli kihívás az, hogyan választunk értelmes életet. A relatív biztonság és bőség korában kemény kérdés, hogyan élhetünk értékeken alapuló életet. Harminc évvel ezelőtt, mikor a nukleáris holokauszt fenyegetése lebegett Kelet és Nyugat felett, könnyebb volt életünknek értelmet találni, könnyebb volt a rendszerünk túléléséért küzdeni. Ugyanakkor az anyagi jólét korában az a kihívás, hogy olyan módon éljünk, mely megfelel a transzcendentális értékeknek. A kommunizmus alatt a legtöbb embernek, különösen a pártonkívülieknek, lehetősége volt választani a Dacia, a Trabant vagy a Zsiguli között. Ma – ha van pénzünk – elvakít minket a választék, és ez eltereli figyelmünket arról, ami igazán fontos. II. János Pál pápa más megfogalmazásban, de ide vonatkozó megjegyzést tett honfitársainak, amikor Lengyelországban járt a Jaruzelski-rendszer bukása után: „A szabadság nem a Playboy megvásárlásának szabadságát jelenti”. Egy kényelmes és biztonságos élet nagyon könnyen válik erkölcstelen és erkölcs nélküli életté. Murray megállapította, hogy korábban az a kérdés, hogyan maradhat életben közösségünk, megkönnyítette észrevenni a létezés erkölcsi szempontjait, a választást jó és rossz között. Ma egy közösség tagjának lenni nem jelenti szükségszerűen az egyén túlélését. A világnak ebben a felében az előző rendszer tudatosan rombolta a közösség építőköveit. Ma a házasság nem „szükséges”. A gyerekek nem „szükségesek”. Nem csak lehetséges, de könnyű is a 21. század poszt-modern világában úgy élni, hogy csak néhány barátunk, sorozatban számtalan szexuális partnerünk van, sok pénzt keresünk és jól élünk, míg elérjük a nyugdíjkorhatárt, majd az állam saját kezébe veheti életünket és gondoskodhat rólunk, míg meg nem halunk. Az effajta gondolkodásmód igen elterjedt szekuláris Európánkban, és tovább hódít, már civilizációnk létét is fenyegetve. Elég, ha megnézzük Olaszország vagy Franciaország és hazánk születési és válási mutatóit, és azon gyermekek számát, akik házasságon kívül születnek. Murray előadásában (a teljes szöveg megtalálható: www.atlasusa.org, további írásai pedig: a www.aei.org honlapon) azt fejtegeti, hogyan találja meg valaki élete értelmét, hogyan élhet valaki értékeken alapuló életet, és meghatározza az élet négy területét, ahol ezek az értékek létrejöhetnek. Ezek a munka, a család, a közösség és a hit. Nem kell mind a négy területre azonos mértékben koncentrálni, de legalább egyikre egész életünkben nagy figyelmet kell fordítanunk, hogy valamilyen értelmet nyerjünk a pillanatnyi élvezeteken túl. Ahhoz, hogy valaki igazán boldog lehessen, élénk figyelmet kell szentelnie ezeknek a területeknek. De mit jelent ez a politika világa, a szabadság ideológiája számára, mely megnyerte a hidegháborút? Minden kormány célja kellene hogy legyen gondoskodni arról, hogy polgárai – ha már garantálta biztonságukat – „boldog” életet élhessenek. (Megjegyzem, akár hiszik, akár nem, az amerikai alkotmány valóban használja ezeket a szavakat. Azt mondja, minden embernek joga van a boldogságra törekedni.) Az ellentmondás abból a felfedezésből fakad, hogy bár a boldogság és a beteljesedés csak akkor következik be, ha az emberi tevékenység e négy területére nagy figyelmet fordítunk, ezek a területek csak akkor lehetnek egészségesek és meghatározók, ha az állam távol tartja magát tőlük. Ez a szabadság leckéje. Murray példaként idézte azokat az európai országokat, ahol a kormányzat a legaktívabb, például óvodák létesítésével dolgozó anyák számára, vagy bőkezű állami finanszírozású anyasági szabadság van. Ezek pontosan azok az országok, ahol a legkevesebb gyermek születik, és ahol a válási arány a legmagasabb, ahol a legtöbb házasságon kívüli gyermek születik. Ahol az állam a legaktívabb (ahol „nagy”), ott a közösség, a család, az egyházi és munkahelyi intézmények a leggyengébbek, a legkevésbé egészségesek. Más szóval, Murray szerint „a valódi probléma a jóléti állammal az, hogy az élet túl nagy részét szívja el az élet elől”. Mint olyan ember, aki egy gazdag, jóléti államban (Nagy-Britannia) nőtt fel, teljesen egyetértek az elemzéssel. Az állam nem lehet aktív ezeken a területeken. Nem helyettesíthet vagy akár erősíthet olyan természetes struktúrákat, mint a család vagy a közösség. A kormányzat olyan mesterséges szervezet, melyet egy igen speciális célra hoztak létre: pusztán azokat a szolgáltatásokat kell biztosítania, melyeket más entitások nem tudnak (például nemzetvédelem). Teljesen egyetértek azzal, ahogy az elemzést Nyugat-Európára és még Amerikára is vonatkoztatja bizonyos mértékig, de mit jelent mindez Magyarország számára? Most úgy tűnik, a kormány célja, hogy a kommunizmusból örökölt jóléti állam méretét csökkentse. Ez jó dolognak kellene hogy tűnjön. A baj csak az, hogy nem azért teszi ezt, mert megérti Murray elemzésének lényegét, azért, mert hisz a kis államban – mivel, mint egykori kommunistáknak, a „nagy állam” a vérükben, génjeikben van. Azért hoznak ilyen döntéseket, mert olyan mértékig juttatták Közép-Európa korábban legerősebb gazdaságát csődbe, hogy most könnyű módokat keresnek a pénz megtakarítására. Az irány helyes lehet, de a motiváció és a végső eredmény teljesen rossz. Ugyanakkor még ennél is nagyobb probléma, hogy az ellenzéki konzervatív Fidesz talán még az MSZP-nél is jobban hisz a nagy államban. Erre elég elolvasni a népszavazásra bocsátandó kérdéseiket. De szeretném önöket biztosítani, hogy a jelenlegi kormány diktatórikus, antidemokratikus gyakorlata elleni küzdelemben nem vagyunk egyedül. Washingtoni előadásomra válaszul, melyben bizonyítékokkal támasztottam alá a Gyurcsány-kormány és rendőrsége brutalitását, amerikai közönségem nem csak megdöbbent, de tökéletesen megértette, hogy a szabadságért folytatott küzdelem Közép-Európában még nem ért véget. A hallgatóság olyan emberekből állt, akik sokat tettek a kommunizmus megdöntéséért, ezért könnyen belátták, hogy az EU- és NATO-tagság ellenére Magyarország még mindig nem szabad ország. Végezetül néhány megjegyzést kell tennem a magyarországi konzervatív média utóbbi években és hónapokban folytatott különös magatartásával kapcsolatban. Bár több okból kifolyólag nem vagyok a Bush-kormány lelkes rajongója, nehezemre esik osztani azt az örömöt, mely oly sok jobboldali újságírót jellemzett a republikánusok legutóbbi választási veresége után. Vajon barátaink lesznek-e a baloldaliak attól, hogy a jelenlegi elnök rossz döntéseket hoz, és vitatható tanácsadókkal veszi magát körbe? Csak azért, mert Irakban káosz van, ez már azt jelenti, hogy mostantól a demokratákat fogjuk támogatni, olyan embereket, mint Tom Lantos és Hillary Clinton? Elfelejtettük, ki volt Ronald Reagen? Hadd emlékeztessek mindenkit, aki örült a legutóbbi kongresszusi eredményeknek: az olyan amerikai konzervatívok nélkül, mint Goldwater és Reagen, az olyan republikánus elvek nélkül, mint a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés, a Szovjetunió talán még mindig létezne. Ironikus módon, Gyurcsány talán akkor is kormányfő lenne, de az egy kommunista kormány lenne, és akkor az október 23-i lövedékek talán ólomból lettek volna, nem gumiból. Ezért ne feledjük el, kik a természetes szövetségeseink, mielőtt teljesen egyedül találjuk magunkat.