Egy híres amerikai író egyszer azt mondta térségünkről, hogy nekünk „túl sok történelmünk van”. Nos, az Egyesült Államokhoz képest, melyet alig több mint kétszáz éve alapítottak, nekünk Európában valóban hosszabb a történelmünk. De a megjegyzés nemcsak a történelem hosszára vonatkozott, hanem annak mindent felülmúló hatására a mindennapi eseményekre, elsősorban Közép-Európában, de különösen attól keletre és délre. Mikor először hallottam ezt a megjegyzést, ösztönösen egyetértettem az íróval. Úgy éreztem, segít megérteni például azt, hogy Magyarországtól délre a 20. század végén miért indítanak háborút egymás ellen az emberek állítólag olyan események miatt, melyek évszázadokkal ezelőtt történtek. (Ne feledjük, hogy az első beszéd, melyben Szlobodan Milosevics identitása őskommunistából szélsőséges nacionalistává változott, 1989-ben Koszovóban hangzott el egy olyan csata kapcsán, mely hatszáz évvel korábban történt.)

Bár Istennek hála, Közép-Európában nem volt etnikai tisztogatás a 1990-es években, időnként úgy éreztem, hogy magyar honfitársaim – a konzervatívok, természetesen – túl sok időt töltenek a múlttal, régi sérelmeket elevenítenek fel, különösen azokat, melyek az első világháború következményei voltak. Gyakran éreztem, hogy a jelen lehetőségeit a múlthoz kötöttség miatt nem tudjuk kihasználni, és hogy elavult dolog a történelmi eseményekbe mélyedni. A közelmúlt történései azonban némiképp módosították véleményemet. Természetesen nem vagyok híve annak, hogy a történelmet a szenvedélyek felkorbácsolására használjuk (az olyan embereknek azonban, mint Milosevics, vagy horvát és bosnyák megfelelői, nem igazán volt érdekük a múlt hibáinak kijavítása, sokkal inkább a múlt felhasználása hatalmuk fenntartása érdekében). De ma már jobban érzem a történelem súlyát és történelmi események hosszú távú hatását, tekintettel a jelenlegi politikai és társadalmi valóságra, és megértem azok mai jelentőségét. Erre akkor jöttem rá először, mikor néhány éve a 6-os villamoson utazva egy fiatal, csinos lány szállt fel a Margit hídnál, útban hazafelé az iskolából. Ahogy elment mellettem, észrevettem, hogy hátizsákján egy Nagy-Magyarország kulcstartó lógott. Ez nagyon meglepett. Miért? Nos, egészen addig Trianonról azt gondoltam, kétféle embercsoport számára jelent erősen vitatható kérdést. Egyrészt néhány magyar szkinhednek, akik Trianont nacionalista ideológiájuk részévé tették, másrészt annak a nagyobb számú csoportnak, a szüleim generációjának, akik megélték az első világháború kegyetlen és igazságtalan büntetésének borzalmát, akik tudták, mit jelentett Magyarország számára oly sokat elveszíteni, és akik számára Trianon nagyon is „élő” probléma volt, és érthetően az még mindig. Különbözőképpen viszonyultam ezekhez a csoportokhoz. A szkinhedekkel nem foglalkoztam, az élet veszteseinek tartottam őket, akik egy másoktól átvett témát használtak fel a saját jelentőségük és identitásuk keresése közben. Ugyanakkor megértettem az idősebb generáció indulatát és bánatát, bár kevés értelmét láttam hosszasan időzni a múlttal, irreális álmokat kergetni a határok átrajzolásáról vagy más kárpótlásról Magyarország számára több mint hetven évvel az események után. De most, sok évvel az úgynevezett 1990-es rendszerváltozás után egy olyan lánnyal találkoztam, aki sok évtizeddel a trianoni bűnök után született, aki nyilvánvalóan nem volt szkinhed, mégis elég fontosnak érezte ezt a kérdést ahhoz, hogy kinyilvánítsa ezzel kapcsolatos érzelmeit a világnak, valahányszor felvette a hátizsákját. Ekkor döbbentem rá arra, milyen mély hatása lehet egy megrázó eseménynek egy nemzet identitására. A második felismerésem kevésbé volt ennyire hirtelen, de sokkal drámaibb események idézték elő, mint egy utazás a 6-os villamoson: 2006. szeptember 18-a és október 23-a. Az 1956-os események természetesen fiatal korom óta nagyon fontosak voltak számomra. Mivel édesapámat Darvas Iván és forradalmár társai abban az évben szabadították ki a politikai fogságból, tisztában voltam azzal, hogy a forradalom nélkül nem születtem voltam meg, és édesapám minden valószínűség szerint meghalt volna a Gyűjtőfogházban vagy a kommunista rezsim másik börtönében. Később azonban, mikor a kommunizmus megbukott, és én Magyarországra költözhettem, 1956 sokkal hátrébb került gondolataimban. Aztán ahogy elkezdtem különböző egyetemeken tanítani a hidegháborúról és magáról 1956-ról, még nagyobb távolságból közelítettem és elemeztem a dicsőséges őszi eseményeket, abból a szempontból vizsgálva, menynyiben illeszkedett az adott kor geopolitikai eseményeibe (Szuez stb.). De aztán jött Gyurcsány, a kormány válaszai a hazugságaira és az ötvenedik évforduló. Hadd jegyezzem meg, hogy bár ebben a modern, globalizált világban lehet, hogy divatos világinak lenni, számomra mégsem volt véletlen, hogy ez az igen jelentős évforduló éppen olyan időre esett, mikor egy volt KISZ-vezér, az Apró-klán egyik tagja a miniszterelnök. Fontos dolgokban nincs véletlen egybeesés. Isten látta, hogy a magyar nép végigaludta az egykori kommunisták hatalmának helyreállítását az 1990-es években, és látta, mennyire szükségünk van egy ébresztőre. Az Erzsébet téri események jelentik ezt az ébresztőt. Ahogy azt az elmúlt hetekben már megírtam, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy jelen lehettem a 18-i és a 23-i eseményeken, saját szememmel láttam a rendőrök brutalitását, akiket arra utasítottak, védjék meg a miniszterelnököt és tettestársait a nép véleményétől. Sok tüntetővel ellentétben szerencsére nem sérültem meg, de láttam, mi történt valójában – nem azt a változatot, amit a kormány szeretne elhitetni a világgal -, és megpróbáltam, amilyen gyorsan csak lehetett, elmondani külföldön is, hogy mi az igazság. A forradalom évfordulóján alkalmazott erőszak ellenére sokan, néhány közismert személy is, mint például Nagy Imre unokája, vehemensen elutasították, hogy az idei eseményeket össze lehetne hasonlítani az 1956-ban történtekkel. Azt állították, most szélsőséges huligánok kis csoportja destabilizálta a demokráciát. Azzal egyetértek, hogy szélsőségesek erőszakos csoportját terheli a felelősség, de ezt a csoportot nem huligánok alkotják, hanem Gyurcsány és a tettestársai. Nézzük, mik a hasonlóságok, és mik a különbségek. Vegyük először a különbségeket. Egyetértek azzal, hogy a legnagyobb formális különbség az, hogy 1956-ban valódi sztálinista diktatúrában élt az ország, és a rendszert egy idegen hadsereg tartotta fenn. Bár ezek a csapatok mára már kivonultak, és helytelen lenne Magyarországot ma diktatúrának nevezni, tény, hogy országunk csak névleg demokrácia. Bármely ország, ahol a miniszterelnök nem mond le, mikor azon kapják, hogy hazudott az adófizetőknek és a világnak egy olyan fontos kérdésben, mint a gazdaság állapota, az nem egy működő demokrácia. Bármely ország, ahol egy miniszter nyíltan próbálhat nyomást gyakorolni a bíróságokra, hogy azok felgyorsítsák a tüntetéseken letartóztatottak elleni büntetőeljárásokat, vagy ahol a rendőrfőkapitányt kitüntetik, és nem menesztik, miután saját beosztottjai civileket vakítottak és vertek meg, nyilvánvalóan nem egy működő demokrácia. Így a különbség kisebb, mint gondolnánk. A legnagyobb különbség, és jó lenne, ha ezt Gyurcsány szem előtt tartaná, hogy nincsenek idegen csapatok Magyarországon, akiknek az lenne a feladata, hogy fenntartsák ezt a rendszert. Véleményem szerint a hasonlóságok nagyobb súlyúak, mint a különbségek. Mind 1956-ban, mind 2006-ban azért vonultak utcára az emberek, mert a politikai vezetőik hazudtak nekik. 1956-ban a sztálinista rendszer hazugságai miatt: hogy minden magyar egyenlő lesz, hogy a rendszer igazságos lesz, hogy demokratikus választások lesznek, hogy a szovjet csapatok nemsokára elhagyják az országot. És ma szintén a hazugságok miatt: hogy a gazdaság egészséges, hogy nem lesz megszorító csomag, nem lesz gázáremelés. Lényegében a kormány magatartásának hatására az emberek végre észrevették a képviselet és az elszámoltathatóság hiányát, és elegük lett azokból, akik nyíltan alkalmaznak antidemokratikus módszereket, miközben magukat az ország egyedüli demokratáiként, a magyar demokrácia megmentőiként mutatják be. Egy kisebb, de jelentős hasonlóság a tüntetők összetétele. A kommunista rendszer egykori tagjai, valamint a hozzájuk kötődő írók és értelmiségiek sok hazugságot terjesztettek 1956-ról. Például azt, hogy a kommunizmus megreformálására tett kísérlet volt, melyet az elit tagjai vezettek. Ez természetesen hazugság. A résztvevők beszámolóiból tudjuk, hogyan kezdődtek az események. A szegedi egyetem, majd a Műegyetem hallgatói voltak a forradalom motorja, melynek célja a demokrácia és a függetlenség, nem pedig a szocializmus egy változatának kivívása volt. Azok az emberek, akik szeptember 18-án a Szabadság teret, majd később az Erzsébet teret megtöltötték, szintén fiatalok voltak. Azok, akik a legkevésbé félnek. Ahogy 1956-ban. Cséfalvay Zoltán mutatott rá nemrég, hogy ez talán a legkényesebb kérdés, melyre az MSZP nem tud választ adni: az nem meglepő, hogy édesapám generációja utálja a posztkommunistákat, vagy hogy az olyanok, mint én, az egykori antikommunisták gyermekei sem szeretik a kormányt, de mitől kerül szembe ma a kormánnyal egy 21 éves diák, akinek nincsenek valódi tapasztalatai a Kádár-rendszerről, a Rákosi-féle „munkások paradicsomáról” nem is beszélve? Ez egy izgalmas kérdés! Végezetül, a hasonlóságok száma szintén fontos. Bár a miniszterelnök nem szereti, ha földi „halandó” emberek az utcán fejtik ki véleményüket, és a „néhány” tízezernyi tüntetőt jelentéktelennek tartja egy tízmilliós országban, valójában bármely rendszerben – legyen az politikai, gazdasági vagy társadalmi – a jelentős változások soha nem a többség fellépésének eredményeként születnek. A francia forradalomtól kezdve az 1917-es októberi forradalomig, a nagy horderejű változások mindig az eliten kívülről érkeznek, és igen csekély számú ember vívja ki. Gyurcsánynak tudnia kellene ezt, hiszen a Medgyessy ellen végrehajtott puccsa kitűnő példája ennek. Így természetes, bár sok ember szeretné hinni, hogy 1956 Magyarország forradalma volt, azt valójában néhány bátor ember vitte véghez, akik készen álltak mindent kockára tenni hazájuk és honfitársaik iránti szeretetből. Mit jelent ma mindez számunkra? Cikkem elején a történelem térségünkben játszott mai szerepéről írtam, most pedig szeretném bemutatni, hogyan értettem meg, hogy 1956 nem csak egy esemény a múltban. Segítségemre volt ebben, hogy a héten jelent meg a kitűnő történész, Modor Ádám legújabb munkája: Célkeresztben Krassó címmel (Kairosz), az emblematikus és örök forradalmárról készült III/III-as dokumentumok gyűjteménye. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy találkozhattam Krassó Györggyel londoni száműzetése idején, de akkor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy kellőképpen méltányoljam ezt az élő legendát. A könyvbemutatón három egykori börtöntársa beszélt Krassó emlékéről. Ahogy hallgattam az olyanok visszaemlékezéseit, mint Wittner Mária, és a könyvből felolvasott részleteket, sok minden vált egyszerre számomra egyértelműbbé. Hosszú évek után először láttam 1956-ot nem egyszerűen régen történt fontos események sorozataként, hanem élő, lélegző szellemként, mint ami mindannak a megtestesítője, ami jó az emberben. Ahogy hallgattuk Krassó írását azokról, akik soha nem árulták el forradalmár társaikat még akkor sem, mikor az ÁVO, a kommunista párt vasökle megkínozta, vagy végül felakasztotta őket, magával ragadott az a hely, mely még mindig elérhető a számunkra, egy olyan valóság, ahol kinyilváníthatjuk szándékunkat, hogy ellenállunk mindenféle elnyomásnak, legyen az a múlt erőszakos üldözése, vagy az áldemokraták sokkal kifinomultabb mai elnyomása. Befejezésül hadd idézzek magától Krassótól egy mondatot, melyet ötven évvel ezelőtt vetett papírra egy röplapra, de a mára is érvényes: „Szabadságunk, becsületünk forog kockán, nem riaszthatnak vissza a nélkülözések, a fenyegetések!”