A változás szele már érezhető a levegőben. Nemcsak a jobboldali, de a baloldali sajtó is jelentős politikai elmozdulást jósol a közeljövőben a magyar közéletben. Néhány hét leforgása alatt kőbe vésett ténnyé vált egy politikai klisé Magyarországon: valami jelentős dolog fog történni a jobboldalon, méghozzá nemsokára. Elég régóta élek ebben a rémhírekkel teli országban ahhoz, hogy tudjam, a feltűnést keltő híresztelések legtöbbször megalapozatlanok. Ez esetben azonban más a helyzet. Valamilyen gyökeres változás fog bekövetkezni a jobboldalon, legkésőbb a nyáron.

Sok millióan várnak erre a tavaly szeptemberi és októberi történelmi események óta. Mások tizenhét éve várnak egy hiteles, modern, hatékony és valóban konzervatív politikai pártra. Egy pártra, mely képes olyan kihívást jelenteni a volt kommunistáknak, hogy hatalmi bázisa legalább két egymást követő ciklusra biztosítja számára a többséget. Ennek megvalósítására most megérett az idő. A szeptember 18-19-i és az október 23-i események szemtanújaként egyértelmű számomra, hogy a legnagyobb ellenzéki párt végzetesen célt tévesztett. Valamilyen ismeretlen betegség megbénította, így nemcsak arra volt képtelen, hogy megnyerje a két legutóbbi parlamenti választást, de egyáltalán nem tudott a Gyurcsány-kormány keltette politikai, legitimációs és gazdasági válságra sem választ adni. Mi több, a párt egységének fenntartása érdekében az ötvenes évekre emlékeztető politikai módszereket kezdett alkalmazni. És ha ez még nem lenne elég, támogatta egy igen sajátságos szemléletmód elterjedését a konzervatív sajtóban, ami egyszerre Amerika-ellenes, oroszbarát, és hihetetlen módon a latin-amerikai protomarxista rezsimekkel rokonszenvez. Hol van a kilencvenes évek régi, konzervatív Fidesze? Hol van a nyolcvanas évek antikommunista Fidesze? Bármelyik jobb lenne a jelenlegi zűrzavarnál. Vezető fideszes politikusok állították, hogy a miniszterelnök csalással nyert a választásokon. (Ugyanezt mondta Stumpf István és Kövér László is a 2002-es vereség után.) Egyértelműen kijelentették, a kormány felelős azért, hogy ártatlan embereket vertek meg az 1990 óta legfontosabb nemzeti évfordulón. Hogyan reagált erre a Fidesz és vezetője, Orbán Viktor? Bátorította, támogatta vagy élére állt-e az állhatatos Kossuth téri tüntetőknek? Nem. Készen állt-e a párt jogi segítséget nyújtani az áldozatoknak? Nem. Jó szándékú amatőrökre, valamint a Gaudi-Nagy Tamással és Morvai Krisztinával együttműködő bátor ügyvédek csoportjára hagyták, hogy megszervezzék a tiltakozást, és segítsenek a rászorultakon – a párt vagy a pártkassza támogatása nélkül. Mit tett ehelyett a Fidesz? Elkezdett aláírásokat gyűjteni egy népszavazásra. Hány népszavazást tartottak Magyarországon 1990 óta? És hánynak volt meghatározó jelentősége? Miközben október 23-án a zsinagóga közelében álltam – jobbra tőlem könnygázgránátok és gumilövedékek röpködtek, balra tőlem a pártvezető egy újabb aláírásgyűjtést jelentett be – úgy éreztem, mintha egy Monty Python-jelenetben lennék. Mások még sötétebben látták, ők inkább egy George Orwell-regényben érezték magukat. És itt elérkezünk Schmidt Mária ominózus Jones gazda cikkéhez a Népszabadságban. A konstruktív kritikát és nyílt vitát tisztelő, demokratikusan működő pártban ez nem jelentett volna problémát. De mi volt a válasz? A Fideszben Orbánnal és Simicska Lajossal azonosított hatalmi csoporthoz közel állók úgy döntöttek, a kritikára rágalomhadjárattal kell válaszolni, így a nemrég megözvegyült Schmidtet, a Terror Háza igazgatóját álnéven támadta a Magyar Nemzet. Kínos módon nemsokára kiderült, hogy Horváth úr, a szerző nem létezik. Zavarba jött-e a Nemzet vagy a Fidesz? Úgy tűnik, nem. Talán ez az egyetlen „konzervatív” újság a világon, amely magasztalja Putyin elnököt és a leninista Hugo Chavezt, miközben George Busht rosszabbnak tartja, mint amilyen Szaddám Huszein valaha volt; nem könnyű felismerni, mik a lap mozgatórugói. Miről fog szólni a következő cikk? Arról, milyen nagyszerű hely Észak-Korea? (A szerző sommás véleményét, amely a Magyar Nemzet mellett a Demokratára is érvényes, természetesen nem osztjuk – a szerk.) De nem csak ezek a konzervatív ellenzék bűnei. Talán ennél is nagyobb stratégiai tévedés a Fidesz 1998 óta folytatott katasztrofális személyzeti politikája. Tucatnyi jól képzett, gyakran külföldi diplomával rendelkező fiatalt ismerek, akik készen álltak segíteni a jobboldalnak és politikai karriert építeni a Fideszben, akiknek azonban néhány féltékeny ember az útját állta, mert nem szerették volna, ha hatalmukat kihívás éri, vagy hogy egy sokkal értelmesebb ember legyen ugyanannak a pártapparátusnak a tagja. Mi lett a következmény? A 2002-es (és később a 2006-os) katasztrofális választási eredmény és a főtisztikar elkapkodott, utolsó pillanatban történő létrehozása, hogy megmentsék azokat a pártkatonákat, akik megakadályozták, hogy az újonnan jövők új erőt adjanak a pártnak. Kik voltak azok, akiket a Fidesz hozzáláncolt a kormányzati pozíciókhoz a választási vereség ellenére? A jelöltek gyakran legfontosabb (az egyetlen?) érdeme az volt, hogy a Bibó Kollégium eredeti hat tagja közül valamelyiknek a barátjai voltak. Ez alapján jelöltek sok államtitkárt és nagykövetet. Részben ennek köszönhető, hogy Medgyessy, majd Gyurcsány megnyerte a választást. A teljesítményelv abszolút hiányát meg kell szüntetni. Meg is fog szűnni. A természet irtózik a pangástól. A tehetetlenség nem állíthatja meg a természetet vagy a politika erőit. Senki sem nélkülözhetetlen a politikai csatamezőn. Idén legalább három új párt fog alakulni a jobboldalon. Tudom, mert megkeresett az egyik csoport, amelyik készen áll felelősen foglalkozni azokkal az égető kérdésekkel, melyekkel a Fidesz, úgy látszik, nem törődik (a félreértések elkerüléséért, ha „Horváth úr” olvassa a cikket, nem a Schmidt-Stumpf-csoport). Én személy szerint ezt jó dolognak tartom. A politika nem csak két párt nézeteiről szól. Ha hiszünk a demokráciában, nem uniformizálhatjuk egy párt identitását. Az ironikus mindebben az, hogy miközben a jobboldal folyamatosan azzal vádolja az egykori kommunistákat, hogy nem demokraták, és az 1990 előtti reflexekhez hasonló módon járnak el (és ezek a kritikák igazak is), a belpolitikai folyamatok tekintetében a Fidesz sokkal kevésbé volt demokrata, mint az MSZP most vagy a múltban. Hányszor fordult elő, különösen az elmúlt hetekben, de a Horn-kormány idején is, hogy MSZP-tagokat, még vezető politikusokat is hallhattunk nyíltan kritizálni saját kormányukat, legyen szó az új egészségügyi reformról vagy a Bokros-csomagról? Nem abszurd az, hogy a volt kommunisták nagyobb teret engednek a vitának és a konstruktív ellenvéleménynek a maguk körében, mint az egykor radikális antikommunista Fidesz? Ennyire rövid lenne a „Bibó fiúk” kollektív emlékezete? De még inkább, volt-e valaha a Fidesz olyan demokratikus szervezet, ahogy azt szeretné magáról elhitetni velünk? Az, hogy Rogán Antal nemrég elutasította harminc híres, V. kerületi értelmiségi csatlakozását a Fideszhez, önmagáért beszél. Ezért nem lett 1956, és az ilyen arrogancia teljesen aláássa 1989-90 lényegét. Legalább nekünk itt, a jobboldalon kellene példával elöl járnunk, hogy mit is jelent valójában a demokrácia szabályai szerint élni, szemben azok üres közhelyeivel, akik egykor építették és támogatták a Kádár-rendszert, és most über-demokratának nevezik magukat. Az utóbbi hónapokban írásaimmal megpróbáltam egy történelmi tényre figyelmeztetni Gyurcsányt: egy forradalom azért forradalom, mert nem lehet előre megjósolni. Most úgy érzem, a saját politikai oldalamat kell figyelmeztetnem. Tizenhat év és két bukás után itt az idő a megújulásra. Orbán jobban tenné, ha figyelné, mi történt legutóbb a nagy hatalmú Edmund Stoiberrel Bajorországban. Mindenható vezetőből néhány nap alatt kegyvesztett lett. Talán itt az idő a méltóságteljes távozásra. Máskülönben utolérheti a „Stoiber-effektus”. Még a legalapvetőbb politikai elveiben is utat tévesztett a Fidesz, méghozzá drasztikusan. Az állam nemzetgazdaságban játszott szerepével kapcsolatban most már a beavatkozás radikális baloldali politikáját hangoztatja. Vezetőik egyre növekvő paternalista és egalitariánus retorikát használnak, amely egyetlen ismert konzervatív ideológiának sem része, kivéve Charles de Gaulle-ét. Nem hiszem, hogy Orbán tudatosan akarná követni a francia tábornokot. Legalábbis remélem, hogy nem, mert ha igen, elveszíti azokat a választókat, akik valóban polgári háttérrel rendelkeznek, akik valóban szabadelvű konzervatívok, és akkor a Fidesz politikai jelentéktelenségre ítéltetik. Ha az elkövetkező Fidesz-kongresszuson nem történik változás, a jövő egyértelmű. A következő választást a szocialisták nem fogják megnyerni, de Orbán Viktor sem. Olyasvalakire van most szükségünk, aki véget vet a minden magyart érintő nemzeti sértésnek, melyet a Parlamentet körbevevő kordon jelképez. Hogyan lehetséges, hogy száz nappal az ötvenedik évforduló után egyszerű magyarok még mindig nem fejezhetik ki forradalom iránti tiszteletüket a Kossuth téri hivatalos emlékműnél? S ami még fontosabb, hogyan lehetséges, hogy az ellenzék semmit nem tesz? Egy államférfira van szükségünk. Nem támogatom azt a – múlt heti Demokratában felvetett – ötletet, hogy egy olyan új (Schmidt vezette?) pártra van szükségünk, amely megnyerheti a liberális szavazókat egy enyhén konzervatív vagy középutas platformnak. Egy valódi konzervatív pártra van szükségünk, amely lehetővé teszi az egyszerű tagok előmenetelét, máskülönben nem lesz legitimitása. Elég volt a birkaországból. Egy olyan konzervatív pártra van szükségünk, amely valóban konzervatív, modern, hatékony, és amely végre egy valódi rendszerváltozást tud végrehajtani. Én személy szerint nagy várakozással tekintek az elkövetkező hónapok elé. n (A fenti cikk számos olyan megállapítást tesz, amellyel a Demokrata szerkesztősége nem ért egyet. Mindazonáltal a benne foglalt gondolatok fontos részét képezik a mai magyar közéletnek. A szerkesztőség Gorka Sebestyén cikkét vitaindítónak tekinti.)