Miért vagyunk elégedetlenek? Miért vagyunk magunkat konzervatívoknak vallók kiábrándultak, amikor napjaink Magyarországáról beszélünk? Számtalan válasz van erre. Először is, nem vagyunk hatalmon. Azaz, nem a politikai elit magukat konzervatívnak valló tagjai irányítják az országot. Nem ők irányították az elmúlt négy évben, és most, a legutóbbi választási eredményeknek köszönhetően nem ők fogják az elkövetkező négy évben sem. Másodszor, elégedetlenek vagyunk azzal a Magyarországgal, melyet magunk körül látunk. Talán kibírnánk újabb négy évig a milliárdos, egykori kommunisták kormányzását, ha az ország egészségesebb lenne. De helyette Magyarország a szó szoros értelmében „Európa beteg embere” lett. Nemcsak a makrogazdasági mutatók rettenetesek, de a társadalom szerkezete is folyamatosan bomlik fel. Mind testileg, mind szellemileg hihetetlenül betegek vagyunk. Miért gondolom ezt? Csak tegyük fel magunknak a kérdést fordítva! Mikor mondhatjuk, hogy egy nemzet fizikailag és szellemileg egészséges? Nem kell határainkat átlépve túl messzire utaznunk ahhoz, hogy Magyarország körülményeinek ellenpéldáját találjuk.

Akkor mondhatjuk, hogy egy ország testben és lélekben egészséges, ha teljes lakosságának egészséges képe van saját magáról. Ennek egyik meghatározó tényezője az emberek viszonya saját történelmükhöz. Büszkék-e múltjukra, van-e pozitív mintaképük? Itt álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk magunkba. Annyira általánossá vált a mohácsi tragédiát követő történelmünket sötétnek beállítani, hogy a valóságnak ez az értelmezése már majdhogynem kőbe vésett. De igaz-e ez? Igen, mindannyian tudjuk, mennyi háborút veszítettünk el, hányszor hódították meg és foglalták el országunkat, de ez vajon azt jelenti, hogy olyan nemzet vagyunk, melyet csak mások tudnak irányítani? Egy volt és jövendő gyarmat? Miért hagytuk, hogy a negatív korszakok kiszorítsák történelmünk dicsőséges fejezeteit? Miért lettek a hódítók és megszállók – legyenek akár törökök, osztrákok vagy oroszok – fontosabb részei múltunknak, mint egy Széchenyi, egy Deák vagy egy Szent István? Vagy fontosabb, mint egy sokkal közelebbi esemény, 1956.

Pszichológiai sebek Polgári körös rendezvényekre járva az országban Soprontól Békéscsabáig, Budapesttől Pécsig, legyen bármilyen téma napirenden: Oszama bin Laden vagy a legutóbbi választások, előbb vagy utóbb mindig felmerül 1956, és mindig ugyanolyan módon. Mindig sötét emlékeztetőjeként annak, hogy a Nyugat (mindenekelőtt az Egyesült Államok) – újra – cserbenhagyott minket, hogy a kommunista rezsim megerősítette a hatalmát és összezúzta a nemzet lelkét. Bár dicsőséges ellenállásunk eltiprása szomorú és nyomasztó része legújabb kori történelmünknek, nem szabad egyoldalúan értelmezni. Annak példájaként, hogyan alakíthatnánk egy látszólag negatív dolgot pozitívvá és értékessé, jusson eszünkbe néhány valódi részlet. Először is, nézzük a felkelés időzítését. A valódi, Jaltának köszönhető kommunista hatalomátvétel csak 1948/49-ben következett be hazánkban, miután a kommunisták gyászosan megbuktak a helyi és az országos választásokon. Ez azt jelenti, hogy országunk az exportált sztálinizmus igája alatt kevesebb mint 8 évig nyögött, mielőtt sorsunk irányítását saját kezünkbe vettük. Erre büszkének kellene lennünk! Gondoljunk a többi „rab nemzetre”, a többi diktatúrára, ahol évtizedekbe telt, míg az emberek elég bátorságot éreztek az ellenállásra, vagy a még fennálló kommunista rezsimekre, mint Észak-Korea vagy Kuba, ahol az emberek soha nem tiltakoztak gonosz uraik ellen. Roppant büszkének kellene lennünk arra, hogy Magyarország lelke annyira szabadságszerető volt, hogy készen álltunk fegyvert fogni és harcolni szabadságunkért nem sokkal azután, hogy Churchill, Truman és a Nyugat lemondtak rólunk. Hány nyugati nemzet lett volna ennyire bátor, ha a vasfüggöny rossz oldalára került volna? Ausztria? Nem valószínű. Olaszország? Még kevésbé. Franciaország? Kizárt; gondoljunk csak arra, hogyan működtek együtt a náci megszállókkal. Másodszor, nem felejthetjük a hihetetlen közös felelősségérzetet és a közös sorsot, meg kell ünnepelnünk és büszkének kell lennünk arra, mennyire erős volt nemzeti identitástudatunk azokban a csodálatos napokban. Az évek során sokan próbálták eltorzítani 1956 valóságát. Néhányan úgy akarták aláásni, hogy azt állították, a munkakörülményeik miatt elégedetlen munkások irányították. Mások azt mondták, a fiatal értelmiségiek kis csoportjának elit mozgalma volt, mely nem képviselte az egész társadalmat. Talán a legelítélendőbb az a gyalázat, miszerint a forradalom igazából nem a kommunizmus ellen irányult, nem szabadság párti volt, hanem a kommunizmust kísérelte megreformálni, hogy az még emberibb legyen. Mindhárom hazugság. Most, hogy egyre több információ áll rendelkezésünkre, nyilvánvaló, hogy az egész nemzet lázadt fel. Jól tudjuk, hogy az ellenállás nem csak Budapestre korlátozódott. Az is bizonyítható, hogy a társadalom minden rétege aktívan részt vett benne: munkások, egyetemisták, a fiatalok, az idősek, mindenki, aki hitt abban, hogy jogunk van szabadnak lenni. Indítékaiknak semmi közük nem volt a kommunista rendszer megreformálásához. Csak nézzük, mit követeltek: szabad és tiszta többpárti választást, szabad sajtót stb. Ezek egyike sem kommunista elv, vagy a marxizmus-leninizmus módosításai, hanem egy szabad és demokratikus társadalom alapjai. Az ügy és egymás iránti elkötelezettségüket bizonyította eltökéltségük, ahogyan közösen harcoltak még azután is, hogy világossá vált, nem érkezik segítség, és hogy az oroszok kegyetlenül eltiporják a szabadságharcosokat. De a forradalomnak még leverése után is voltak fontos, pozitív következményei, melyeket nem szabad elfelejtenünk. A legfontosabb talán az, hogy a kommunista ideológia terjesztése elleni fellépésünkkel a világ megismerte a Marx, Lenin és Sztálin alkotta rendszer valóságát. Ahogy a tankok visszagördültek Budapestre, ahogy 250 ezer menekült elindult Ausztria felé, értelmes emberek többé nem hittek a „népek paradicsomának” igazságában, melyet a Kreml propagandagépezete évtizedekig hirdetett. Ennek eredményeként Nyugaton még a korábban elkötelezett kommunisták és szocialisták is elutasították a gonosz ideológiát, mert látták, hogy Moszkva urai semmibe veszik a magyarok igazi vágyát. Ki felejthetné például az egykori kommunista Albert Camus gyönyörű, újra és újra fülünkbe csengő versét, a Magyarok vérét. Nekünk köszönhetően jó néhány nagyon fontos ember jött rá, milyen is valójában a kommunizmus, hogy aztán másokat is meggyőzzenek erről.

Politikai valóság Nem kevésbé fontosak 1956 hazai következményei. Bár sokakat kivégeztek és bebörtönöztek, valójában amint kiszabták a büntetéseket, Moszkva, és a diktátor Kádár egy fontos következtetésre jutott. Magyarország soha nem lesz olyan, mint Sztálin vagy Hruscsov Szovjetuniója. Mi, mint szomszédunk Jugoszlávia – mely nem is volt a Varsói Szerződés tagja! -, csak puha diktatúra lehetünk. Miért? Mert az illegitim elit, mely nagyszerű népünkön uralkodott, félt saját polgáraitól. Egy 1956 elég volt számukra. Ezért megünnepelhetnénk, hogy megmenekültünk egy olyan diktatúra létrejöttétől, mint amilyen Romániában, az NDK-ban, Albániában, Oroszországban vagy Bulgáriában kiépült; megmenekültünk, mert készek voltunk harcba szállni, nem úgy, mint a többi nemzet. De ha ez nem tűnik kielégítő kárpótlásnak, akkor tekintsünk messzebbre a történelemben. 1956 egy világesemény, mert egy ideológia végének kezdetét jelezte, amely 1917-ben vált politikai realitássá Szentpéterváron. Ma már világos, hogy ha a magyarok nem állnak ki a harc mellett 1956-ban, lehetetlen lett volna 1989-ben az egész térség felszabadítása. Utat mutattunk, bevertük az első szeget a diktatúra koporsójába. Ezért nemcsak magunk miatt kell büszkének lennünk, hanem 50 évvel ezelőtti tettünk geostratégiai következményéért is. Ha úgy gondolják, ez túlzás, csak nézzük a legnyilvánvalóbb bizonyítékot. Mit gondolnak, a NATO, a világ legfontosabb és legsikeresebb katonai szövetsége miért Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot hívta először tagjai közé a kommunizmus bukása után? Miért nem vették fel az első, 1990 utáni bővítési körben az olyan demokratikus és nyugati országokat, mint Szlovénia vagy a balti államok? Egyszerűen azért, mert e három ország kiválasztásával Amerika és a Nyugat egy nyilvánvaló üzenetet akart küldeni: el akarták ismerni, hogy 1949 után csak három ország állt ellen a kommunista diktatúrának nemzeti szinten: először mi 1956-ban, aztán ezen felbátorodva 1968-ban a csehek a prágai tavasz során, és a lengyelek 1980-ban a szolidaritással. Így kellene értelmeznünk és köztudatban tartanunk történelmünket. Nem tragédiák soraként, hanem olyan eseményekként, melyek átjárják lelkünket, melyek megerősítik elkötelezettségünket olyan elvek iránt, melyek naggyá tették nemzetünket. Hány iskolás ismeri ma Magyarországon a Pongrácz, Wittner vagy Balázs-Piri nevet? Nem sok. És miért? Nem csak azért, mert negatív a hozzáállásunk saját történelmünkhöz és 1956-ot túl gyakran bukásként értékeljük, és nem is azért, mert ezek a valódi hősök nem álltak készen elmondani az igazat 1956-ról. A felelősség leginkább saját jobboldali politikusainkat terheli. Tegyék fel a kérdést: hogy lehet az, hogy 8 évnyi konzervatív – előbb MDF, majd Fidesz – kormányzás alatt a forradalom egyetlen ismert alakját sem vonták be a kormányzásba, az újra szabad nemzetünk sorsának alakításába? Biztos tudomásom van arról, hogy az 1990-94-es ciklus alatt tudatos döntés volt az Antall-kormány részéről, hogy a szabadságharcosokat távol tartsák a döntéshozó elittől. Ez morálisan kifogásolható, de valamennyire érthető, ha tudjuk, hogy bár az első kormány 1956 igazi hőseinek azonos korosztályából állt, de tagjai inkább értelmiségiként jellemezhetők, semmint harcosként. Talán féltek, vagy úgy érezték, nem illenek olyan emberek társaságába, akik egy T-55-ös tank képében szemtől szembe álltak a halállal, és harcoltak Magyarországért a szovjet erőkkel szemben Budapest utcáin. De miért járt el ugyanígy a Fidesz is? Ha volt valaha olyan, fiatal emberekből álló csoport, mely felhasználhatta volna az idősebbek tanácsát mikor 1998-ban megnyerték a választást, úgy ők azok voltak. Ne felejtsük, azelőtt 8 éven keresztül a Fidesz egy jelentéktelen, 7-8 százalékos párt volt. Aztán egyik napról a másikra egy országot kellett irányítaniuk, de nem akartak az idősebbekre és bölcsebbekre hallgatni. Valójában azzal, hogy Boross Pétert az ’56-os szervezetekkel való kapcsolatért felelős főtanácsadóvá tették, a Fidesz nagyobb kárt okozott az ország történelmi hősökkel fennálló viszonyában, mint az Antall-kormány. Ne felejtsük, hogy Boross a kommunizmus alatt 30 évig töltött be vezető pozíciót a vendéglátóiparban. Ha tudjuk, hogy csak a legmegbízhatóbb emberek tölthettek be ilyen pozíciót, érthető, miért volt ilyen furcsa ez a választás.

Az énkép A lényeg, hogy mielőtt megnyerhetünk egy választást, mielőtt felelősen kormányozhatunk egy országot és mielőtt megfelelő döntéseket hozhatunk az ország jövőjéről, újra kell értékelnünk a múltunkat. Igazán azt hisszük, hogy valaha büszke és nagy nemzet lehetünk, ha mindig vesztesnek tartjuk magunkat, olyan népnek, melynek az a sorsa, hogy mások irányítsák? Meg kell ismernünk, milyen értékek tettek minket naggyá, emeltek minket az Európában valaha létezett egyik legnagyobb birodalom partneri nagyságára, vagy tettek olyan nemzetté minket, mely szó szerint futószalagon szállította a Nobel-díjasokat. Egy alig tízmilliós ország, mely készen állt harcba szállni egy szuperhatalom katonai erejével szemben. Nemcsak történelemkönyveinket kell átértékelnünk, de beszélnünk kell a néhány, még élő valódi hőssel, azokkal, akik talán éppen a mi családunk tagjai. Aztán októberben össze kell jönnünk, hogy biztosítsuk, az 50. évforduló büszke, magának a forradalomnak az értékeit képviselő évforduló lesz. Nem hagyjuk, hogy elbitorolják azok, akik oly sokáig harcoltak értékeink ellen, akár az MSZMP Központi Biztosságnak vagy a KISZ-nek voltak tagjai, akár téglák voltak az egykori ellenzékben. 1956 a magyarok hősiességének csak egy példája a sok közül. Ez a hősiesség a rendíthetetlen hitnek volt kifejezője, hogy mi vagyunk szabadságunk és jövőnk megőrzői.