Újnémetek

Október 3. a német újraegyesítés napja. A német lapok az ünneplés szavain túl tele vannak annak a különös helyzetnek a taglalásával, hogy több mint három évtized miért is nem volt elég a Keletnek a Nyugatba való teljes integrálódására. A legtöbb nyugati publicista nem mulasztja el megemlíteni, különösen a három keleti tartományban a közelmúltban lezajlott választások fényében, hogy a jobboldali radikális AfD párt magas támogatottsága a térképen pontosan kirajzolja a volt NDK területét. A keletiek pedig statisztikákat sorolnak arról, hogy befolyásos pozíciókba ma is milyen alacsony arányban kerülnek az egykori keleti terültekről származók. Mintha még mindig két ország lenne, amelyek kulturálisan szemlátomást nem közelednek egymáshoz. A volt NSZK lakói értetlenül állnak a jelenség előtt: adtunk nektek szabadságot, pénzt, mi bajotok van? Miért nem váltok ugyanolyannokká, mint mi?

De hát hogyan válhatnának? Az nem szándék kérdése. Az úgynevezett strukturális antropológia tanítása szerint a társadalomban élő ember a világhoz való viszonyulását, a hiteit, a vágyait, a félelmeit, a törekvéseit komplex struktúraként örökli a szüleitől, és tovább örökíti a gyermekeinek.

Gondoljuk csak ezt végig a bevándorlás szemszögéből. Adva van egy, meglehet, sokféle múltat és tradíciót őrző, mégis egységes államban élő nép, amelyet négy évtizedre kettészakítottak, majd, immár több mint három évtizede újraegységesítettek. És a keleti fél még mindig másképp viszonyul a világhoz, mint a nyugati. Az a negyven év elég volt, hogy egy másik német társadalmi struktúra jöjjön létre, amely a mai napig kifejti a hatását.

Ezek után vajon miért áltatják Németország vezetői magukat és a népüket továbbra is azzal, hogy majd a szírek, bangladesiek, etiópok mind echte németté lesznek, olyanokká, mint ők maguk? Mert nem lesznek, ez nem lehet kérdéses.

Hogy mivé lesznek, még nem tudjuk, de ez a nemtudás olyan kockázatokat rejt, amelyeket jobb lett volna elkerülni.