Hirdetés

Brüsszel és Kijev kötelékben támadja a céljaik elérését hátráltató magyar kormányt, a Tisza Pártban pedig természetes szövetségesre leltek. Hazánk nemzeti érdekei és a választók akarata ebben az ügyben akadályt jelent számukra, de az embereken nem lehet csak úgy átgyalogolni.

Ukrajna Európai Unióhoz történő felgyorsított csatlakozása és keleti szomszédunk mindenáron megvalósuló támogatása kétségkívül vezető téma Brüsszelben. Az Európai Néppárt egyértelművé tette, hogy a folyamatot siettetni kell, és ehhez minden lehetőséget meg kell ragadni. A pártcsalád valenciai kongresszusán nem hagytak kétséget afelől, hogy az „akadékoskodók” félreállítása érdekében a tárgyalások során – amennyire lehet – vissza akarják szorítani az egyhangú szavazást, vagyis kizárnák a vétó lehetőségét.

Mindezt abban bízva, hogy pártcsaládjuk magyarországi reménysége, a Tisza Párt hatalomhoz jut a jövő évben, és így elhárulhat az útjukból a jobboldali kormány. A terv tehát az, hogy a jövő évi országgyűlési választásig a lehető legelőrébb vinnék a csatlakozási folyamatot, hogy utána akadálytalanul haladhassanak tovább.

Kapcsolódó cikkünk

Hiába hárít a Tisza Párt és a köré sereglett balliberális szakértők, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Marta Kos bővítésért felelős biztos feketén-fehéren bemutatta a menetrendet: Ukrajna uniós tagságának céldátuma 2030. Von der Leyen az elmúlt héten már az Európai Parlament elé is vitte azt a néppárti elképzelést, amely szerint 2025-ben meg kell nyitni a csatlakozási tárgyalások összes fejezetét.

Marta Kos azt is nyilvánvalóvá tette, hogy Kijev rapid uniós tagságának hátterében geopolitikai okok húzódnak meg, nyíltan megerősítve azt, ami minden józanul gondolkodó hírolvasó előtt egyértelmű volt. Ezzel szertefoszlottak azok az érvek, amelyek azon az alapon próbálják hamis biztonságba ringatni a magyar választókat, hogy az uniós csatlakozás egy hosszú jogi procedúra.

A taggá válás mindig politikai döntés kérdése volt, csak éppen abban a körben, amelyben hazánk csatlakozott, az addigi tagállamoknak nem volt olyan sürgős a felvétel, mint amilyennek most tűnik. Magyarország 1994-ben nyújtotta be csatlakozási kérelmét, a tárgyalásokat csak 1998-ban kezdhette meg, és 2004-ben lett az unió tagja. A régi uniós országok pedig a folyamat során a lehető legnagyobb gondot fordították arra, hogy a bővítéssel ne járjanak rosszul. Egyebek mellett Németország és Ausztria csak 2011-ben nyitotta meg munkaerőpiacát a magyarok előtt, a gazdák pedig eleinte csak a nyugati társaik által kapott támogatások negyedére voltak jogosultak.

Manfred Weber ennek tudatában kéri számon a magyarokon azt, hogy nem hajlandóak feláldozni gazdaságukat és mindennapi életüket Ukrajna csatlakozásának oltárán. Az Európai Néppárt elnöke egy múlt heti sajtótájékoztatón azt vágta a szemünkbe, hogy az ukránoknak pontosan ugyanolyan joguk van az uniós tagsággal járó hasznokra, mint nekünk. Ennek hallatán joggal merülhet fel, hogy ha a bajor politikus valóban így gondolja, akkor minket miért előszobáztattak egy évtizeden keresztül? Nem beszélve arról, hogy déli szomszédunk, Szerbia már 2012 óta tagjelölti státusban várja, hogy egyszer az unió részévé válhasson. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy Belgrád ne állna sokkal közelebb a kritériumok teljesítéséhez, ha ezek valóban objektív szempontokon alapulnának, nem pedig a bővítési biztos által bevallott geopolitikai megfontolásokon.

Ha Brüsszelnek vagy bármely uniós tagállamnak lehetnek kétségei Szerbiával kapcsolatban, akkor mi, magyarok miért ne gondolhatnánk, hogy számunkra hátrányos lenne egy háborúban álló szomszédos ország csatlakozása? Hiszen egyszer már ízelítőt kaptunk abból, hogy mit okozna mindez. Mindenki emlékszik, a gazdálkodók pedig máig a bőrükön érzik, hogy milyen következményekkel járt, amikor néhány ukrán mezőgazdasági termék előtt megnyitották a határokat. Sokan kis híján tönkrementek, és nem azért sikerült elkerülni a nagyobb bajt, mert Brüsszel a közép- és kelet-európai tagállamok állampolgárainak segítségére sietett, ellenkezőleg, egyenesen támadták azokat a kormányokat, amelyek nem hagyták csődbe zuhanni a gazdáikat. Ez pedig csak kóstoló volt, és csupán egyetlen gazdasági szektort érintett közvetlenül. A teljes jogú tagságot mind megsínylenénk.

Hogy ebben biztosak lehessünk, szintén Ursula von der Leyen „segített” nekünk, kijelentve, hogy a gyorsított ukrán tagság mellett Kijev támogatása érdekében szükség van arra is, hogy 2027-től teljes egészében lemondjunk minden orosz eredetű energiaforrásról. Azt persze nem közölte, hogy ez esetben mégis mivel és mennyiért kellene fűtenünk, tankolnunk, működtetni a gyárainkat és a hétköznapi életünkhöz szükséges infrastruktúrát.

Az Eurostat éppen a héten közölte friss adatait, amelyek bemutatják, hogy 2024 második felében az Európai Unióban a 2022-es energiaválságot követő mérséklődés után megint emelkedtek a lakossági gázárak. Ez minket, magyarokat a rezsicsökkentés miatt nem érint. A hivatal statisztikái egyértelművé tették, hogy az emberek vásárlóerő-paritáson mért költségei ezen a téren Magyarországon voltak a legalacsonyabbak, tehát arányaiban is a magyarok gázszámlája volt a legvékonyabb. Ettől azonban elbúcsúzhatnánk, mert a rezsicsökkentés az orosz forrás kizárásával teljességgel ellehetetlenülne.

Tudjuk persze, hogy vannak, akiknek ez nem fájna. Magyar Péter korábban humbugnak nevezte a rezsicsökkentést, Bódis Kriszta, a Tisza Párt társadalompolitikai szaktanácsadója és miniszterjelöltje pedig úgy fogalmazott az energiaárak féken tartása kapcsán, hogy „amikor többet fizetsz valamiért, az sokkal jobb dolog”. Szerinte ugyanis a magasabb árak megfizetése a valósághoz igazodik. „Ha egyszerűen nincs annyi energia, akkor én miért fizessek kevesebbet?!” – tette fel a kérdést.

Úgy tűnik tehát, hogy a Tisza Párt sok esetben hajlamos igazodni a brüsszeli elithez, a magyar választók akarata pedig nem feltétlenül élvez prioritást számukra. Kollár Kinga hírhedt mondatából – amelyben pozitívan értékelte, hogy az emberek hátrányt szenvednek el az uniós források megvonása miatt, hiszen így az ellenzéknek esélye van az erősödésre – az a kép bontakozik ki, hogy ők pusztán ikszelőgépként, a hatalomszerzés eszközeként jönnek számításba.

Ennek felfedése persze roppant károsan hatott a megítélésükre. Talán éppen ezért kezdett atombombával fenyegetve partizánakcióba Magyar Péter, azt próbálva a választókba sulykolni, hogy valójában nem az ukránbarát brüsszeli elit szövetségese, hanem a kormányt kell háborúpártinak tekinteni. Az akció a lehetetlennel egyenlő azt követően, hogy Orbán Viktorról leszedték a keresztvizet a béke érdekében tett erőfeszítései miatt. A sztori eladását az is borzasztóan nehézzé teszi, hogy részint az a Ruszin-Szendi Romulusz meséli, aki korábban a felettesei utasításaival ellentétesen „dicsőség Ukrajnának” felkiáltással zárta NATO-üléseken elmondott beszédeit. Azon pedig akár nevethetnénk is – ha nem volna véresen komoly a helyzet –, hogy minderre éppen az ukrán vezetés próbál ráerősíteni egy titkosszolgálati PR-akcióval.

Ukrajna gyorsított csatlakozása tehát a brüsszeli és a kijevi elit eltökélt szándéka, ehhez pedig szükség van a jelenlegi magyar kormány félreállítására. A cél érdekében mindent megtesznek, azon pedig senkinek nem kell hosszan gondolkodnia, hogy hazai szövetségesüket azonosítsa. Az igazi akadályozó tényezőt azonban maguk a magyar választók jelenthetik. Ha egyértelműen kinyilvánítják az akaratukat, akkor minden kísérlet elhal.