George Kadar

Mint arról korábban már lapunkban is beszámoltunk, David Irving angol történészt 2005. november 11-én letartóztattak Ausztriában. Irvinget letartóztatása kezdetétől elszigetelték a külvilágtól, az első hat napban az osztrák kormány az eseményt is titokban tartotta. A hír csak akkor került nyilvánosságra, amikor Irving saját web-oldala nyilvánosságra hozta a hírt.

Irving Svájcból lépett be Ausztriába azzal a szándékkal, hogy a bécsi Olimpia diákklubban előadást tartson az Adolf Eichmann és a budapesti zsidó vezetőség közötti titkos tárgyalásokról, konkrétan a Joel Branddal és Kasztner Rezsővel tervezett „teherautók zsidókért” egyezségről, amelyről a britek rejtjeles üzenetek megfejtése útján szereztek tudomást.

Miközben autójával utazott, Irving és a bécsi diákklub szervezői is felfigyeltek a körülöttük ólálkodó civil ruhás detektívekre. Irving, a konfliktust elkerülendő, elindult kocsijával a déli osztrák határ felé, Hartberg város közelében azonban az országúton letartóztatták.

Irvinget állítása szerint már előzőleg is módszeresen figyelte az osztrák rendőrség: „Az elővigyázatosság ellenére az osztrák politikai rendőrség szerintünk már tudott az utazásomról telefonlehallgatásokból és e-mailek olvasásából.”

Letartóztatása után Irvinget először Grazba, majd néhány nap múlva Bécsbe szállították, ahol a Landesgericht Strasse 11. szám alatti börtönben tartják azóta is fogva.

A grazi Jacomini börtönben való raboskodása idején a börtön 6300 kötetes könyvtárában rábukkant két könyvére, amelyeket kötelességtudóan azonnal dedikált is, amikor azonban a börtönigazgatóság ezt megtudta, eltávolíttatta azokat a könyvtárból. (A német nyelvű News magazin alapján.)

November 18-án felhívtam annak a Peter Seda nevű bírónak az irodáját, aki az Irving elleni vádat képviseli. Titkárnője biztosított róla, hogy engedélyezni fogják Irving meglátogatását, amennyiben odautazok. Amikor november 23-án reggel megérkeztem, írásos engedélyt kaptam a bíró irodájától a látogatásra, de a földszinten lévő börtönben az őrök mégsem engedték, hogy Irvinggel beszéljek. A kifogás az volt, hogy Irving már fogadott egy látogatót azon a héten egy 30 perces beszélgetésre, és ezzel kimerítette a heti lehetőségét.

Seda bíró egyébként az ausztriai zsidók ügyének régi szövetségese. Több mint tíz éve az interneten keresztül szemmel tartja a „gondolatbűnözőket” antiszemita kijelentéseikért és a holokauszt tagadásáért, vagy pusztán azért, mert revizionista történelmi munkákat terjesztenek. Ugyanakkor ő a helyi hatalmi struktúra kiválasztottja olyan ügyekben, amelyek különösen érzékenyek politikailag, így például ő vezette az osztrák nyomozást Viktor Juscsenko mérgezési ügyében is. A jelenlegi ukrán államfőt 2004-ben Bécsben kezelték súlyos mérgezéses tünetekkel.

Irvinget már több országban is nemkívánatos személynek nyilvánították, így Ausztriában, Kanadában, Németországban és Ausztráliában. Németországban hatezer dolláros pénzbüntetést szabtak ki rá 1992-ben, mert kijelentette, hogy az auschwitzi gázkamrák története közönséges csalás. Amikor a Deborah Lipstadt holokausztpárti író ellen indított polgári perét elvesztette, ezzel együtt elvesztette londoni luxuslakását is, és ítéletében a bíró „aktív holokauszt-tagadónak” bélyegezte őt.

Irvinget korábban egyszer már letartóztatták Ausztriában. A jelenlegi vádakat két beszédére alapozzák, amelyeket 1989-ben mondott el Bécsben és Leobenben. Érdekes megjegyezni, hogy azok a törvények, amelyek alapján vádolják, még 1947-ben születtek, közvetlenül a háború után, amikor Ausztria a Vörös Hadsereg megszállása alatt állt. (A szovjetek csak az úgynevezett „Államszerződés” aláírása után vonultak ki az országból, 1955. május 15-én.)

A letartóztatást kitörő örömmel fogadták a legnevesebb nemzetközi zsidó szervezetek: Simon Samuels a Simon Wiesenthal Központból, Lord Greville Janner, az Angliai Holokauszt Oktatási Alap elnöke, David A. Harris, az Amerikai Zsidó Szövetség igazgatója, a hírhedt South Poverty Law Center (Déli Szegénységi Törvényközpont) Amerikából, amely helyi jobboldali politikusok kifosztására és börtönbe juttatására specializálódott, a nem kevésbé hírhedt Anti-Defamation League (Rágalmazásellenes Liga), ez a kimeríthetetlen anyagi bázissal rendelkező és politikailag hiperaktív óriásszervezet, amelyet többször rajtakaptak és elítéltek jobboldali politikusok, írók jogsértő üldözéséért és így tovább.

Egyedül a BBC jogi elemzője, Jon Silverman intette az örömmámorban úszó zsidó vezetőket némi óvatosságra: „Ő (Irving) továbbra is egy showman marad, és ha bíróság elé kerül, kihasználhatja ezt az új lehetőséget egy szélesebb közönség előtt ügyének propagálására.”

Az utóbbi időben több revizionista történészt, tudóst, polgárjogi aktivistát tartóztattak le és állítottak bíróság elé, ami egy világszerte folyó támadássorozatként értékelhető azok ellen, akik nem hajlandók kapitulálni a holokausztdogma és haszonélvezői előtt.

Ernst Zundelt és Germar Rudolfot egyaránt az Egyesült Államokban tartóztatták le, majd Németországba hurcolták őket, ahol hosszabb börtönbüntetés vár rájuk. Mindketten amerikai állampolgárokkal kötöttek házasságot, és letartóztatásuk mesterségesen kreált ürügyeken, hazugságokon alapult. Az USA-ban még nincsenek törvények a revizionista írók ellen, ezért az amerikai kormány ilyen eszközöket kénytelen használni megfélemlítésükre és ártalmatlanításukra.

Egy holland bíróság kiadta Siegfried Verbeket, a belga Vlaams Blok (ma Vlaams Belag) egyik alapítóját Németországnak. Vincent Reynouard, Jerome Bourbon, Camille-Marie Galic, Rene-Louis Berclaz mindnyájan európaiak, és mindnyájan börtönben vannak vagy eljárás folyik ellenük gondolatvétség miatt. Az Európai Parlament egyik tagja, a francia Bruno Gollnisch elvesztette mentelmi jogát, és lehet, hogy börtönbe fog menni. Egyetlen „bűne” az, hogy állást foglalt amellett, hogy a történészeknek joguk van a holokauszttal kapcsolatos események kivizsgálásához. Súlyosbító körülményként ő a francia Nemzeti Front második embere, közvetlenül Jean-Marie Le Pen mögött.

Jelenleg tíz európai országban vannak törvények azok ellen, akik tagadják a holokauszt hivatalosan elfogadott változatát vagy annak egyes részeit: Ausztria, Belgium, a Cseh Köztársaság, Franciaország, Németország, Románia, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia és Svájc.

A legmeglepőbb fejlemény ez ügyben talán az volt, hogy 2005. november 1-jén az ENSZ-ben 191 nemzet szavazás nélkül, egyhangúlag elfogadott egy Izrael által beadott határozattervezetet, amely január 27-ét a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjává nyilvánította. A határozat „elutasítja a holokausztnak mint történelmi eseménynek akár részben, akár egészében történő bármiféle tagadását”. Ez az ENSZ-határozat elképesztő külön jogokat biztosít egy faji/nemzeti kisebbség számára. Ez volt Izrael állam első sikeres határozattervezete az ENSZ történelmében.

Időközben Irving letartóztatásának a híre futótűzként terjedt el a Földön. Az elektronikus kommunikációnak köszönhetően órák alatt mindenkihez eljutott. Irving rendkívül népszerű, sokak szerint zseniális történész és kitűnő író. Az első Irving melletti szimpátiatüntetésre a kanadai Ottawában került sor november 22-én Ausztria nagykövetsége előtt. Ezután Madridban volt egy nagyobb tüntetés, és nagy a valószínűsége annak, hogy ezek a megmozdulások állandósulni fognak, ha Irvinget hosszabb ideig lakat alatt tartják.

Október 25-én Seda bíró eldöntötte, hogy Irving ügyét tárgyalásra viszi, amelynek első meghallgatása február 20-án lesz Bécsben. A lehetséges maximális büntetési tétel húsz év börtön a két vádpont alapján. Irving és védője, Elmar Kresbach óvadékfizetési ajánlatát a bíró elutasította, azzal indokolva döntését, hogy ha Irving visszamegy Angliába, az ottani kormány nem fogja kiadni. A tárgyalást három bíró és nyolc polgári személy előtt tartják majd meg, amit az osztrákok esküdtszéknek neveznek. Valószínűtlen azonban, hogy a jelenlévő polgári személyek bármilyen formában is befolyásolni tudnák az ügy kimenetelét.

Irving ügyvédje védence nevében kijelentette, hogy korábbi meggyőződését a gázkamrák kérdésében „nem igazán érdemes fenntartani” és „Irving korrigálja önmagát”. Mindazonáltal nagyon nehéz Irvingről elképzelni, hogy megtagadná az olyasféle előző állításait ezzel kapcsolatban, mint hogy „több nő halt meg Edward Kennedy szenátor kocsijának a hátsó ülésén, mint az auschwitzi gázkamrákban”. (A hasonlat az amerikai szenátor emlékezetes „balesetére” utal, amikor egy túlságosan jól informált titkárnő eltűnt a Chappaquiddick-tó csobogó hullámaiban, a szenátor pedig az alkoholtól kissé rogyadozó léptekkel, de büszkén tartott fővel elgyalogolt a „baleset” színhelyéről, majd pár óra múlva jelentette azt a hatóságoknak. Természetesen a hölgy nem várta meg a kiérkező segítséget, és udvariasan megfulladt.)

Civilizált országokban az a jogi gyakorlat, hogy minden vallomást figyelmen kívül hagynak, amelyet fenyegetés vagy kínzás alatt tett a gyanúsított. Egy 67 éves férfit azzal fenyegetni, hogy az élete hátralevő részét börtönben fogja tölteni, minden további nélkül szélsőséges fenyegetési formának tekinthető.

Bármit állít is Irving ilyen körülmények között, a támogatóitól és a külvilágtól elzárva – semmisnek tekinthető. Ugyanúgy, ahogy később semmisnek tekintették Kádár, alias Csermanek János aláírt vallomását, amelyet azután tett, miután a „Magyar Nép Atyjának” pribékjei a körmeit manikűrözték magányos cellájában.

Pályafutása során Irving mintegy harminc könyvet írt. Történészi, kutatói és írói presztízse megkérdőjelezhetetlen. Pályája kezdetétől világszerte eredeti dokumentumok ezreit kutatta fel. Százával kérdezett ki olyan szemtanúkat, akiknek az „udvari történészek” a közelébe sem mertek menni, mert tartottak attól, amit hallani fognak. Irving már a karrierje legelején megértette, hogy egy óriási feltáratlan terület van a második világháborús történetírásban, amelyhez senki sem mer közelíteni a bénító félelem miatt, amely a témát még manapság is övezi. Ő azonban felkutatta és megírta ennek az időszaknak a valódi történelmét. A munkát nagyjából elvégezte, és ezt senki sem tudja többé elpusztítani. Könyvei és weboldalai legalább tucatnyi nyelven mindegyik kontinensen szét vannak szórva, és nincs az az inkvizítor, aki össze tudná gyűjteni és máglyára tudná vetni azokat.

Az egész vita története az emberirtó gázkamrák létezéséről vagy nem létezéséről kísértetiesen emlékeztet az inkvizíció idejére. David Irving bebörtönzése, lehetséges húszéves büntetéssel való fenyegetése kegyetlen eljárás, még a középkori inkvizíció mércéjével mérve is. Galileo Galileinek nem kellett börtönbe mennie, miután frontális támadást intézett az uralkodó egyház egyik központi dogmája ellen. Őt csak házi őrizetre ítélték. Akkor hát melyik korszak a kegyetlenebb?

A szerző újságíró, az American Free Press európai tudósítója.