Ugyanakkor Ben Wattenberg, az ismert televíziós szerkesztő és újságíró „a demokratikus és amerikai értékek egész világon történő elterjesztésének vizionárius eszméjéről” vizionált (Washington Times, 1988. december 1.), és még a Szovjetunió bukása előtt hangot adott a neokonzervatívok időközben realitássá váló vágyálmának, miszerint „az egypólusú világ kitűnő dolog, azzal az egyedüli feltétellel, hogy Amerika legyen ez a pólus” (u. o. 1990. március 21.). Árulkodó módon a konkurens (és elvileg liberális) fővárosi laptárs, a Washington Post híres vezércikkírója, Charles Krauthammer is egy „hatékony intervencionista politika” szükségességét hangoztatta, (1991. március 22.), láthatóan azzal sem törődve, hogy a „demokrácia” nevében végrehajtott katonai agresszióik miatt világszerte felerősödhet az Amerika-ellenesség. „Amerika nem népszerű? És akkor? Valóban szüksége van rá, hogy az legyen? A csúcson vagyunk, és ezt fel kell vállalni”, pöffeszkedik az eredmény ismeretében tízegynéhány évvel később, amikor lapjában Midge Decter, természetesen ugyancsak a „demokráciával” takaródzva, egyenesen arra biztatta Busht, hogy „tisztítsa meg a világot” mindentől, ami nem demokratikus (Washington Post, 2002. június 28.).

2001. szeptember 11-ét azután valóságos „mennyei felhatalmazásként” értelmezték az amerikai vezetők az unilateralizmus példátlan méretű kiterjesztéséhez és gyakorlásához. Robert Kagan, William Bennett, Jack Kemp, Jeane Kirkpatrick és a többi neokon ideológus a terrorizmus elleni „totális harc” szükségességének ürügyén felelevenítette Woodrow Wilson 1919-ben megfogalmazott eszméjét, miszerint a „szabadság egyedüli misszionáriusaként” az Egyesült Államoknak gyakorlatilag mindent szabad a nemzetközi politikában. Ezzel magyarázható, hogy Bush első elnöksége egyet jelentett a világ ügyeibe való amerikai beavatkozás mértékének fokozódásával, és ezzel együtt az amerikai állampolgárok életébe való állami beavatkozás mértékének az Egyesült Államok történetében példátlan fokozódásával. Hunt Tooley történész, az Austin College tanára szerint Clinton volt az, aki ezt „a birodalmi hódítást a hazai elnyomással” párosító mechanizmust mozgásba hozta. Tooley azt is megállapítja, hogy az amerikai imperializmus – a korábbi európai imperializmusokkal ellentétben – nem annyira a nemzetet, mint inkább a pénzügyi-gazdasági köröket szolgálja, amelyeknek a kormány és a politikusok csupán a „vigécei”, és így a lényegében gazdasági okok által motivált imperialista választás csupán a konjunktúra függvénye. „Amerika sorsa az, hogy rendőrségként viselkedve civilizálja a világot”, adta ki a jelszót az üzleti körök lapjában (The Wall Street Journal) Max Boot, aki maga is a neoimperialista expanzió leghangosabb támogatói közé tartozik. A közvélemény mozgósítására hivatott „csillagos-sávos” nacionalizmus és patetikus hazafiaskodás mindazonáltal sokkal inkább propaganda, mintsem valódi motiváció, és mivel ez a mentális struktúra töretlenül érvényesül az amerikai közgondolkodásban, függetlenül attól, hogy melyik párt van hatalmon, végül is a republikánusok és a demokraták teljességében esetlegesen, mondhatni „csereszabatosan” döntenek az éppen alkalmazott pacifista vagy militarista opció mellett. Magyarul: egyikük kutya, másikuk eb, és valójában egyformán a globális gazdasági erők (nemzetekfölötti plutokrácia) kiszolgálói.

Mindössze annyi a különbség, hogy a neokonok által uralt republikánus adminisztráció szemérmetlenebbül, vagy ha úgy tetszik, cinikusabban jár el. Ők ugyanis nyíltan hangoztatják, hogy az Egyesült Államoknak egy elsöprő (overwhelming) katonai hatalomra támaszkodó globális szupremáciát kell megvalósítania, amelynek keretében egyedüliként dönthet arról, hogy mi a jó és a rossz a világ maradéka (the Rest of the World) számára is, és önmagának tarthatja fenn az egyoldalú fegyveres fellépés jogát ítéletei foganatosítására, vagyis egyszerre töltheti be az ügyész, a bíró és a zsandár szerepét. Ahogyan Bush mondta Bob Woodwardnak, „létezik egy értékrendszer, amellyel kapcsolatban nem ismerünk kompromisszumot, és ez az értékrendszer az, amelyet mi hirdetünk. Ha ezek az értékek jók a népünk számára, jónak kell lenniük az összes többi számára is” (Washington Post, 2003. szept. 19.).

Noha ez a biblikus-harcias messianizmus mélyen az amerikai hagyományban gyökerezik, akárcsak az egyetemes „Jó” arkangyalának szerepében való nárcisztikus tetszelgés, valójában – a vietnami vereség okozta önképsérülés és pillanatnyi elbizonytalanodás után – mégis W. Bush színrelépésével vált ismét a világpolitika alakító tényezőjévé. Magát a teológiai kicsengésű „nyilvánvaló sors” (manifest destiny) kifejezést, amely úgymond a „Gondviselés” által az Egyesült Államoknak szánt civilizatórikus küldetésre utal, egy John O’Sullivan nevű demokrata újságíró dobta be a köztudatba még 1845-ben, aki negyven évvel később az „angol faj” jövőbeli világuralmát is megjövendölte a „barbár országok” fölött. Ugyanabban az évben megjelentetett Our Country (A mi országunk) című bestsellerében Josiah Strong kongregacionalista lelkipásztor azt állítja, hogy az angolszász faj felsőbbrendűsége „gyarmatosító géniuszán” alapul, és a polgári szabadság és a „spirituális kereszténység” egyedülálló modelljét nyújtja a világ számára. „Nyilvánvaló, hogy az angolszászok tartják kezükben az emberiség sorsát, és az Egyesült Államok válik e hatalom fő székhelyévé”, írja, egyúttal arra biztatva honfitársait, hogy „késlekedés nélkül internacionalizálják az amerikai nép nyilvánvaló sorsát”. Albert Beveridge indianai szenátor 1900. január 9-én kijelenti: „Isten ezer éven át nem a saját személyük hiábavaló és passzív csodálatára készítette elő az angol és teuton nyelvű népeket, hanem a világ szervező uraivá tett bennünket, hogy rendet teremtsünk ott, ahol a káosz uralkodik. A haladás szellemét azért adta nekünk, hogy legyőzzük a reakciót az egész világon. A kormányzás adottságát azért helyezte belénk, hogy kormányt adjunk a vad és elaggott népeknek. Egy ilyen erő nélkül a világ visszaesne a barbarizmusba és a sötétségbe. És egész fajunk közül az amerikai népet jelölte ki mint választott nemzetét, hogy megkezdje a világ regenerálását”.

A zarándok atyák (Pilgrim Fathers) biblikus küldetéstudata, az 1880-as években virágkorukat élő rasszista/szociáldarwinista tanok, A. T. Mahan admirális The Influence of Sea Power upon History (A tengeri hatalom befolyása a történelemre) című 1890-es alapműve és a mindezt valamiféleképpen szintetizáló „nyilvánvaló sors” elmélete szolgáltatott alapot a spanyol-amerikai háborúban, McKinley és Theodor Roosevelt furkósbot-politikájában (Big Stick Policy), a két világháborúba történő beavatkozásban, a koreai és vietnami katonai kalandban, valamint az utóbbi évek fékevesztett intervencionizmusában megnyilvánuló amerikai imperializmus gyakorlatához. Niall Fergusson, a New York-i Egyetem tanára és az Empire: How Britain Made the Modern World (Birodalom: Hogyan alkotta meg Britannia a modern világot) c. tanulmány szerzője szerint az Egyesült Államok, még ha nem is meri deklarálni, valójában az egykori Brit Birodalom örököse, de elődjével ellentétben nem civilizáló, hanem zavartkeltő szerepet játszik a világtörténelem színpadán, és így az általa bemutatott darab is csupán egyfelvonásos lehet.

Ha van „nyilvánvaló sorsa”, akkor éppen ez az, mert hiszen „az USA identitása csupán egy homokvár, amely minden pillanatban összeomolhat. Ezért aztán szüntelenül egy mesterséges hazafiságnak kell elhárítania ennek az amnéziás és kaleidoszkópikus társadalomnak az esetleges összeomlását, amely megosztott hagyományok és történelem híján, társadalmi és etnikai egység híján nem vált »nemzetté«, és amelynek legerősebb kötőanyaga az igencsak törékeny kapcsolatot teremtő gazdasági materializmus, vagyis a konzumerizmus, a zsugoriság és a pénzimádat. Hogy fenntartsa ezt a rogyadozó építményt és hogy összefogja ezt az önazonossági és értékválságban szenvedő társadalmat, a neokonzervatív kormányzat a klasszikus receptet alkalmazta: az álhazafias militarizmus és a felületes vallásosság keverékét, egyfajta leegyszerűsített kereszténység puritán biblikus istenességét”, írja Guillaume Faye az amerikai neoimperializmus létrejöttével, kibontakozásával és várható végkifejletével foglalkozó remek esszéjében, igen találóan „globális államcsínynek” minősítve ezt a szemünk láttára kibontakozó és az egész földi berendezkedés radikális felforgatását célzó folyamatot (Le coup d’état mondial. Essai sur le Nouvel Impérialisme Américain, 2004).

Még ha a vallás többé-kevésbé mindig és mindenhol árucikk is volt (elvégre a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen), a mai Amerikában szinte szervezett „vallásszédelgés” (Határ Győző) folyik. Egész iparágak épültek rá a bibliai történeteket készpénznek vevő átlagamerikaiak hallatlan ostobaságára, és a hitbuzgalom által hevített jámbor lelkek pumpolása egészen elképesztő méreteket öltött. A vallásos könyvek, folyóiratok és filmek sikere, a felekezeti tanintézetek, rádió- és tévéállomások sokasodása, a televíziós igehirdetések (teleevangelisták) népszerűsége, a szekták virulenciája, a megtérések és „újjászületések” tömegjárványa egyaránt azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államokban a vallás vált az egyik legkelendőbb portékává. Példának okáért tíz év alatt hatvanmillió példány fogyott el a „keresztény cionista” jobboldal egyik hangadója, Tim La Haye lelkipásztor által – Az Apokalipszis túlélői címmel – folytatólagosan elkövetett súlyos agykárosítás eddigi tizenegy kötetéből. La Haye az észak-karolinai Bob Jones Egyetemen szerezte képesítését, amely a Wheaton College és a Regent University mellett a biblikus-fundamentalista ideológia egyik „kísérleti laboratóriumának” számít. A Messiás újbóli eljövetelének igézetében élő premillenarista protestánsok valósággal falják apokaliptikus víziókra épülő rémtörténeteit. Egyik sajátos, a bibliai Apokalipszis-történet szó szerinti olvasatában gyökerező rögeszméjük szerint a Megváltó csak azután tér vissza a Földre, egészen pontosan Izraelbe, és valósítja meg ezeréves földi királyságát (millennium), miután valamennyi zsidó visszatért Izraelbe és közülük 144 ezren megtérnek a kereszténységbe, a többiek pedig elpusztulnak az Isten és a Gonosz erői közötti végső összecsapásban, az Ítélet napján, Armageddonban. Éppen emiatt részesítik a keresztény cionisták bőkezű – a remélt végkifejlet szempontjából nem is egészen önzetlen – anyagi-erkölcsi támogatásban a zsidó államot és palesztinellenes politikáját.

A hitbuzgalmi megalománia szó szerint is épületes példái a hívők ezreinek, esetenként tízezreinek a befogadására is alkalmas óriástemplomok (mega-churches). Számuk az utóbbi két évtizedben húszegynéhányról hétszáz fölé nőtt. Egyik leglátogatottabb közülük a virginiai McLean Bible Church tulajdona, amelyet vagy harminc éve alapított egy Lon Solomon nevű, zsidónak született, alkohol- és kábítószerfüggő hippi, miután felfedezte Jézus-Krisztust és a Bibliát – és egy füst alatt az emberi hiszékenységben rejlő üzleti lehetőséget. Az evangelista hit valóságos „szupermarketjeként” funkcionáló, csaknem százmillió dolláros költséggel felépített műintézetben változatos showműsorral szórakoztatják a nagyérdeműt. Egyházi énekek, hazafias nóták és katonai indulók adják a zenei aláfestést a házigazda bibliai idézetekből és zsoltárokból álló, hol sírást, hol nevetést kiváltó, mennydörgő hangon előadott és teátrális gesztusokkal kísért magánszámához. Hogy a figyelem egy pillanatig se lankadjon, óriásképernyőkön az amerikai katonák hőstetteit bemutató videoklipek peregnek, amint éppen partra szállnak Normandiában, rabokat szabadítanak ki a náci koncentrációs táborokból, harcolnak Irakban vagy éhezőket segítenek Afrikában. Summa summarum, Solomon kétszáz alkalmazottat foglalkoztató magánvállalkozása igazán tekintélyes summát, alkalmanként akár több százezer dollárt kalapoz össze a vasárnapjait efféle vidámságokkal töltő ájtatos gyülekezet körében. Emellett a leleményes szektaguru külső helyszíneken is prédikál, betegeket gyógyít, rabokat látogat és felnőtteket keresztel, időt, fáradságot és pénzt nem kímélve – mármint a mások pénzét. Miért is ne? Ha egyszer van rá kereslet…

„Isten ezer éven át nem a saját személyük hiábavaló és passzív csodálatára készítette elő az angol és teuton nyelvű népeket, hanem a világ szervező uraivá tett bennünket, hogy rendet teremtsünk ott, ahol a káosz uralkodik. A kormányzás adottságát azért helyezte belénk, hogy kormányt adjunk a vad és elaggott népeknek. (…) Egész fajunk közül az amerikai népet jelölte ki mint választott nemzetét, hogy megkezdje a világ regenerálását”.

(Albert Beveridge szenátor)