Az illúziók arra valók, hogy elrejtsék a kellemetlen valóságot. A baloldali elitek számára 1956 kellemetlen valósága az volt, hogy a szabadságharcba átnőtt felkelésben nemcsak a pártállam intézményei, de a kommunista reformerek értelmiségi fórumai is összeomlottak. A barikádok és az üzemek valóban népi vezetői – akiket átlátható számú, a görög városállamoknál alig nagyobb helyi közösségek választottak meg – vették át a hivatásos pártállami agitátorok és szocreál szemöldökű intellektuellek szerepét. (S miközben „Az illúziók menete itt járt és elvonult”, a lukácsi filozófia hiába kereste a világszellem proletár ügyvivőit.) Csak egy szűk hatalmi központ maradt meg az Akadémia utcai pártházban, amely a Forradalmi Karhatalmi Bizottság és az újra feltűnt 1945-ös koalíció pártelitjein keresztül próbálta manipulálni a felkelőket.

A forradalmi bizottságokban Pesten túltengett a forradalmi elem: a kommunista renddel lélekben már korábban is szembekerült munkások jelentették fő erejüket. A reformkommunista és társutas elitek tényleges részvétele minimálisnak bizonyult, s a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága ki is küldte tagjait a veszélyes mellékutcákba, hogy vizsgálják meg, milyen az új népi kevercsben a „forradalmi” és az „ellenforradalmi” elemek aránya. (Hogy ők, értelmiségiek csinálták volna a forradalmat, csak később, az emigrációban, majd a rendszerváltás előkészítésekor lesz elfogadott dogmává: a corvinosok és a pesti srác alakja az ’56-os halhatatlanság verbális emlékművének mellékfigurájává válik.)

A fegyvernyugvást követően páni félelem vett erőt az egész nómenklatúrán. A forradalmi bizottságok bizalmatlanok voltak a tagjait naponta cserélő Nagy Imre-kormány iránt, s a nagy erőt felmutatni tudó Corvin köziek, a Práter és a Tűzoltó utcaiak, a Széna és a Baross tériek, a Royal szállót és a Szabad Nép székházat elfoglaló felkelők, a Gyűjtőfogház politikai rabjait kiszabadító újpestiek, s a román katonai börtönöket és Recsket is megjáró Dudás József Nemzeti Bizottmánya ideiglenes forradalmi tanácsot szeretett volna látni az ország élén. Bizalmatlanságuk a párt reformereivel és a néphadsereg tisztjeivel szemben abban tetőzött, hogy a forradalmi törvényesség alapján utasították vissza a kormány és a koalíciós politikusoknak az 1945 utáni koalíciós szisztéma feltámasztására – mint a demokrácia biztosítékára – vonatkozó érvelését. A „lázadó gyomornak” minden oka megvolt arra, hogy ne higgyen azoknak a Menenius Agrippa-i érveknek, hogy a mindent irányító fej nála sokkal értékesebb.

A reformkommunista eszme horizontján rémképként jelent meg a kisember kistulajdonának visszaállítása és az állami tulajdon munkásellenőrzése. A mérnökök, technikusok, könyvelők nagy részvétele miatt az újonnan alakult munkástanácsokból hiányoztak az orosz forradalmat végigkísérő dilettantizmus vonásai, s a november 4-i, második szovjet invázió után világossá vált, hogy nemcsak a kettős hatalom kialakítására képesek (a szovjet fegyverekkel visszahozott állampárttal szemben), de a gyárak és az egész társadalom működtetését is el tudták volna látni. Veszélyes kísérletnek tűnt egy olyan világban, amelyben a „nemzetek közti egyenlőség” és a „munkás-önigazgatás” csak szónoklatokban s a propagandisták szótárában tűnt fel.

A Nyugatot annyira meglepte a magyar forradalom győzelme, hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül „ikerháborúba” kezdett a Szuezi-csatornánál. A művelt világ így az 1947-es párizsi békediktátum után újabb súlyos igazságtalanságot követett el a magyar nép ellen: segítség nélkül hagyta. November 4-ét követően – mintha palesztinok lettek volna – kétszázezren kerekedtek fel, mondván, „ez nem a mi otthonunk”. A határra vezényelt osztrák katonák helytállásának köszönhető, hogy a menekülés vérengzés nélkül ment végbe: sem az oroszok, sem az emberre vadászó pufajkások nem kockáztatták meg velük a fegyveres konfliktust. (A menekülthullám átsegítése volt az új osztrák hadsereg tűzkeresztsége.)

A kádári – valójában megtorló -, a pártállamot restauráló 33 éves kurzus legitimációját mindvégig arra alapozta, hogy az október 23-i tüntetésektől kezdve „ellenforradalom” zajlott le az országban. Ennek négy főokát az 1956. december elején ülésező ideiglenes intézőbizottság – mint legfőbb pártgrémium – a Rákosi-Gerő „klikk” által 1948 óta elkövetett hibákra és bűnökre, a Nagy Imre és Losonczy Géza vezette párt­ellenzékre, amely bírálatát az „utcára vitte”, illetve a hazai „tőkés-földesúri reakcióra” és a nemzetközi imperializmus felforgató tevékenységére vezette vissza. (A politika „utcára vivése” ma is megrovóan hangzik Gyurcsány és Lendvai elvtársak szájából.) A minősítést és az okokat – amelyek közül a harmadik Szuez miatt egyszerűen ostobaság volt, a negyedik pedig merő propagandatrükk – a hazai közvélemény több mint négyszáz halálos ítélet s 22 ezer ember bebörtönzése után, ha vonakodva is, lassan elfogadta.

Az új pártvezér gonosz, a „testvéri országoknak” szóló kiengesztelési politikájához tartozott, hogy a forradalmat megtagadni nem akaró, Saulusból Paulusszá átváltozott Nagy Imrét – mint ez a PB- és a KB-jegyzőkönyvekből is kitűnik – személyes indulattal küldte akasztófára. Az 1963. évi, az ENSZ nyomására bekövetkezett „nagy amnesztia” idején már az egész társadalom a lábai előtt hevert, s az ország lakóinak többsége meg volt győződve arról, hogy a puszta fennmaradás is értelmet tud adni az életnek. Az adósságokra épülő gazdaságpolitika hallgatólagos kompromisszumot teremtett a nép és a párt között, amelyben Kádár János sokak szemében a „jó királyt” testesítette meg: kultusza még ma is sok haszontalan szellemi ballaszttal terheli meg közéletünket. Egy biztos: a kacsingató népvezér olyan alacsony lelkiséget alakított ki a tömegekben, hogy lehetséges, 1956 volt a magyarság utolsó fellépése a világtörténelem színpadán. A párt ellenforradalomra alapozó „forradalmi munkás-paraszt” legitimációját csak 1989 februárjában adta fel, amikor „népfelkeléssé” minősítették a történteket.

Az új értelmezés kisebb földrengést, majd az állampárt vezetői számára fagyos kiábrándulást hozott. Az általuk bevezetendő többpárti demokrácia legitimációjaként ugyanis a reformkommunizmust lebegtették meg eszmei előképként, és Nagy Imréék mártíromságát. A Történelmi Igazságtétel Bizottság 1989 januárjában tett kijelentése, hogy „Magyarország mindaddig nem nevezheti jogállamnak magát, amíg végleg föl nem számolja a hazánk közelmúltjában elkövetett valamennyi embertelenség és jogsértés utolsó, még orvosolható nyomát is, és nem szolgál ünnepélyes, törvénybe foglalt elégtétellel mindazoknak, s mindazok utódainak, akik a tömeges megaláztatások, üldöztetések, koholt perek áldozatai voltak”, túlnőtt elképzeléseiken.

Nagy Imre és társai temetésével hiába próbálták Deák Ferencet, a haza bölcsét megtenni példaképnek, s politikai eszménynek feltüntetni a ’67-es kiegyezést. Logikájuk burkolt tartalma ugyanis az volt, hogy a forradalmat a realitások szellemében le kellett verni, ’89 realitása pedig azt diktálja, hogy ha későn is, de a „platformszabadság” jegyében újra írható a történelem. A „nemzeti megbékélés” – amelynek jelszavát a mai válságban is zászlajukra tűzik a szocialisták – nem következett be. S mint az ifjú s akkor a mainál bátrabb Kövér László a szabad demokraták lapjában kommentálta, a Nagy Imre és mártírtársai június 16-i temetésén elhangzott beszédek „maguk sem valamiféle politikamentes búcsúztatók voltak, hanem politikai szónoklatok – csak mások, mint Orbán Viktoré”, aki nemcsak tetemre hívta a hatalmat, de ki is mondta, amit munkahelyen vagy kocsmában volt merszük elmondani az embereknek.

A régi és az új, az átmentési praktikákra utaló Orbán-beszéd a Népszabadság szerint csak „egy rendkívül szűk kisebbség véleményét” tükrözte. Pedig – s ma már ezt jól látjuk – nemcsak a kádári legitimáció nyugodott egy történelmi hazugságon, az „ellenforradalomra” adott egyetlen lehetséges, a „proletár forradalmi” válaszon, hanem a rendszerváltásé is, amely egy legendát tett legitimáló erejűvé. Azaz teret nyitott egy történelmi folyamatosságot sugalló látszatnak. Az 1989. október 23-án a reformkommunista Szűrös Mátyás által kikiáltott köztársaság a kelet-európai térségben egyedülálló módon biztosította a szocialista párt történelmi jogfolytonosságát: a fagyos kiábrándultságot egy új, győztes NEP-korszak követte.

A hazugság politikai korrektség lett. „Nemzedékekre kiható társadalmi kár származik abból, ha a kialakuló szabad piac nem a valódi vállalkozók szabad versenyének terepe lesz, hanem a nómenklatúra arisztokratáiból és junkereiből átvedlett új nagyburzsoázia vadászterülete. A szabad verseny nyitányaként engedélyezett szabad rablással az SZDSZ-nek szembe kell szállnia” – olvashatjuk a liberálisok tájékoztatójában. (SZDSZ-tájékoztató, 1989. 4-5. sz.) Abban a pártéban, amely aztán a szocialistákkal kötött 1994-es szövetségben a „nómenklatúrásokat” ijesztgető, antikommunista voltából kilépve junkerré, ragadozóvá változott át. A dolog olyan szörnyű, hogy most, a harmadik köztársaságot összeomlással fenyegető válság idején egyenesen mulatságosnak tűnik.

A régi szép kádári idők emléke az is, hogy akinek nem tetszik valami, azt a baloldal a „köztársaság” ellenségének bélyegzi meg. A rendőrség 2006. szeptember 17. és 22. között – miután cserbenhagyta saját embereit, s a gyurcsányi beszéden felháborodott tüntetők elfoglalták a tévé épületét -, a jogszabályokat megszegve egészen más helyeken, egészen más állampolgárokkal szemben sorozatosan mert kegyetlenkedni, mert úgy érezte, hogy ez jogos cselekedet.

„Az egyik erőszakot a másikból levezetni és legitimálni súlyos hiba” – szögezték le a Morvai-bizottság tagjai. Az aszfaltba vertek és letartóztatottak – többnyire bámészkodók és járókelők – a hivatalos szóhasználatban csőcselékként jelentek meg. Az „antifasiszta” rágalomáriát éneklő miniszterelnök még soványan sem volt rossz Don Basiliónak. Az 1956. október 30-i, a Köztársaság téri lincselés – amelyről Kazamaták címmel egy provokatív, liberális (vagy inkább anarchista?) színdarabot is játszottak – jut az ember eszébe: akkor a megölt ávósokról készült felvételek jó propagandaanyagot biztosítottak a második szovjet beavatkozás igazolására. Most a rend megvédésének szükségességét hangsúlyozó szocialista tévés retorika ugyanazt célozza, mint az állampárti időkben, amikor a félrevezetett emberek egy része maga követelte, hogy tiltakozó honfitársaikat rendőri akciókkal és jogsértő bebörtönzéssel fegyelmezzék meg. A balos romantika jegyében Moldova György nemcsak rehabilitálta Kádár hosszú „uralkodását”, de elszólása, hogy a rend érdekében joggal akasztatott, több mint ijesztő.

Vagy felfordulás, vagy Gyurcsány Ferenc – harsogta a forradalom ötvenedik évfordulóján a média. A mentalitásbeli hasonlóság az állampárt 1957 eleji üléseit idézi: vagy Kádár és a konszolidáció, vagy tovább tart az „eszmei zűrzavar”. A legtöbb régi ávéhás tisztet az új nemzetbiztonsági szolgálatokba Oroszhon mellett nálunk mentették át, vélik történészek is. „Annyi mindenesetre tény, hogy [2006.] október 23-án a piros-fehér-zöld nemzeti zászló is ok volt a verésre, megalázásra. A piros-fehér-zöld zászlót is kicsavarták a kezekből a rendőrök, és bűncselekményt megvalósító módon megtaposták, miszlikre tépték” – rögzíti a Morvai-bizottság jelentése. A házakra sok helyütt az emberek ki sem tűzték a nemzeti lobogót, közömbösségből, a kádárizmustól örökölt szolgalelkűségből vagy az együtt lakók bolgárgyörgyös fordulataitól félve.

A rendőrségi fogdák és a letartóztató intézetek megteltek ünnepelni indult, főképp fiatal emberekkel. A bőrükön tapasztalhatták, hogy atyáik nem hazudtak, amikor a március 15-i lánchídi csatákról meséltek. S mindez ötven évvel a kommunista diktatúra elleni forradalom s 16 évvel a rendszerváltás után történt. Mi lesz, ha fiatalságunk szeretne optimistább lenni, mint az idősebb nemzedék, elővéve Hamvas Béla sorait a bor filozófiájáról? Hamvas nemzetkarakterológiája szerint a magyarság e közép-európai történeti tájba öt gyökérrel kapaszkodik: a Nyugat civilizáltsága éppúgy jelen van bennünk, mint Észak puritán provincializmusa, az Alföld bomlott szocialitása és sóvárgása, Erdély bizáncias fényei s a Dél aranykort kitapogató ösztöne. Hibás, pártállamias ízlésünkért súlyos árat kell fizetnünk. Ezt a leckét brooklyniasan nagyképű, ifjú szocreál főhivatalnokaink verik a fejünkbe. „Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban, és ez az egyetlen sóvárgás” – írja Hamvas.

Lehet, hogy a kisemmizett új nemzedék „reform-” és kormánybuktató ereje lesz ez a sóvárgás? S talán még ismételhetünk is a történelem shakespeari színpadán?