Utóvédharcok

Az 1956-os forradalom és szabadságharc gyönyörű napjait verte szét a november 4-én hazánkra támadó kommunista világhatalom. De a honvédő harcoknak itt még nem lett végük. Kisebb csoportok változatlanul folytatták a támadásokat.

A magyar nemzet soha nem látott összefogással azt mondta, hogy „elég volt!”. A végkifejletet borítékolni lehetett, hiszen egy kis nemzet a számbeli fölény és a modern fegyverek birtokában lévő megszállókkal nem versenyezhetett. Segítséget pedig – mint soha semmikor – senkitől sem kaptunk. Nem voltunk „tényező” a világpolitikában, a szuezi válság fontosabb volt a nyugati hatalmaknak. A szovjet csapatok megindultak ugyan kifelé a fővárosból és környékéről, de aztán gondoltak egyet és visszafordultak. November 4-én leverték a magyar forradalmat.

Abban a néhány gyönyörű napban, amikor még hittünk a csodában, mindenki végezte a dolgát. Olyan dolgokra voltunk képesek, amelyeket minden szervezés nélkül a lelkünkből, hazaszeretetből tettünk – életkortól függetlenül. Jómagam Ráckevén voltam gimnazista a lázas napokban. Soha nem gondoltam, hogy képes vagyok egy kétlovas kocsit irányítani. Élelmiszert gyűjtöttünk a barátnőmmel a fővárosban vérüket ontó hősöknek és az éhező lakosságnak. Senki nem mondta, hogy kell, de éreztük, hogy ez létkérdés. A ráckevei híd volt az egyetlen út a Csepel-szigetre. November 4-én arra ébredtünk, hogy szovjet tankok dübörögnek át a hídon. Akkor már tudtuk, hogy mindennek vége: harckocsik hosszú sora haladt a főváros felé.

Az emberek többsége úgy gondolta, hogy ezzel vége is lett mindennek. Pedig közel sem így történt. Kisebb-nagyobb csoportok, megbújva a sűrű erdőkben, utóvédharcot folytattak. Egy hiteles dokumentum szerint még november 12-én is tették, amit kellett, főleg az egyetemisták.

A II. számú Sebészeti Klinika igazgatóhelyettese dr. Mincsev Mihály egyetemi docens volt. Az ötödéves orvosi egyetemisták a külföldi segélyadományokat mentették a szovjet rablótámadások elől. Aknatűzben rohantak a sebészeti klinika pincéjébe, kezükben nagy sajtkonzervekkel, gyógyszer- és élelmiszercsomagokkal. Hozzájuk csatlakozott még a forradalom alatt mentőautó-sofőrként dolgozó Kiszely Márk (a Márk a bencés szerzetesi neve volt, egyébként Istvánnak hívták). Az egyetemi ifjúság forradalmi bizottságának elnöke Jankó Béla volt, akinek külföldre kellett menekülnie, mert az ÁVH és a KGB is kereste. A későbbiekben beutazta egész Európát az ENSZ, majd az UNSECO megbízásából, hogy a külföldre menekült magyar egyetemisták ösztöndíjakat kapjanak és befejezhessék tanulmányaikat. Több mint négyezer-ötszáz egyetemista az ő közbenjárására tanulhatott tovább valamelyik ország egyetemén.

Mint említettem, Mincsev Mihály, a II. számú Sebészeti Klinika igazgatóhelyettese adott egy megbízást Kiszely Márknak, miszerint vegye át a klinika részére kiutalt árut. Az „áru” több mindent takart: gyógyszert, élelmet és harci eszközöket, amelyekkel a Corvin közt még mindig tartó Pongrátz Gergelynek segítettek. A megbízás dátuma sokatmondó: 1956. november 12. Kiszely Márk (István) akkor az ELTE hallgatója volt, ám az utóvédharcok után eltávolították az egyetemről. Jómagam akkor találkoztam vele, amikor egy haslövéses ávós – akit ölben vitt be a Rubányi-klinikára, megmentve így az életét – fölkutatta. Az életmentésért csak annyit kért, hogy visszakerülhessen az ELTE biológia–földrajz szakára.

Az utóvédharcok még hónapokon keresztül folytatódtak, végül az élelem- és lőszerhiány, valamint a kegyetlen megtorlások véget vetetettek a mégoly hősies küzdelmeknek is. Aki tehette, külföldre menekült, az itthon maradottak pedig hosszas bujkálások után, 1956-os szerepükről sohasem beszélve, valahol megtalálták a helyüket. Kimenekülni már nem tudtak, mert a határokat hermetikusan lezárták, életveszélyes volt megközelíteni is az úgynevezett határsávot.

Alig volt olyan család, amelyet valamilyen módon ne érintett volna az ’56-os forradalom és szabadságharc következménye. Bátyám gimnazistaként nemzetőr volt, ezért külföldre kellett menekülnie. Hónapokig semmit sem tudtunk róla, mígnem egy rádióban elhangzott üzenetből tudtuk meg, hogy él. Édesapámat minden ünnep előtt „megelőzésképpen” a baracskai munkatáborba vitték, nehogy beváltsák a MÚK (márciusban újrakezdjük) fenyegetését.

Kádár János gyilkos megtorlásokkal véget vetett a nemzet hősies, kitartó, gyönyörű függetlenségi harcának. Igazából 1990-ben kaptuk vissza rangunkat, méltóságunkat a szabad országok családjában.