Július első napjaiban – néhány megátalkodottan magyarellenes lapot leszámítva – a teljes magyar írott média foglalkozott a pozsonyi csatával. És többnyire a tényeknek megfelelően. Ez mindenképpen meglepő, hiszen történelmünk talán legragyogóbb győzelme történt Pozsonynál. Azt pedig nálunk nem illik méltatni. Sőt a hírek szerint október 30-án konferencia lesz az Akadémián a honfoglalásról. Legyünk egyszer optimisták, és higgyük el, hogy talán végre megmozdul valami a kudarcorientált, önmarcangolásra buzdító finnugristák agyában is.

A pozsonyi csatáról talán a legelegánsabb és a legszakszerűbb írás az Élet és Tudományban jelent meg Révész Lászlótól. De kitett magáért a História is, hiszen egyívnyi terjedelemben foglalkozott a korral. Veszprémy László leírása a csatáról korrekt, és nagyjából azt írta le, amit tudni lehet. A Zsoldos Attilával készített interjúrészlet a Magyar Nemzet című napilapban jelent meg korábban teljes terjedelmében, így azzal most nem foglalkozunk. Glatz Ferenc írása (Közép-Kelet-Európa államai és a magyar honfoglalás), ami egy készülő könyv részlete, viszont éppen a szerző személye (akadémikus, professzor, főszerkesztő, volt miniszter, volt párttitkár) miatt jelentős. Noha tudjuk, hogy Glatz szakterülete nem a X-XI. század… Viszont bár életművével nem, de pozícióinál fogva meghatározó szerepe van a magyarországi történészszakmában, ezért fontos az ő véleménye.

Egy úgynevezett szakember akkor múlja felül átlagos szaktársait, ha van benne nyitottság, a szakmájánál szélesebb látókör, érzi, érti azt a kort, amelyet kutat, az eredeti forrásokon alapul véleménynyilvánítása, kerüli a panelvéleményeket, kora ideáljait nem erőlteti a múltra, és nem utolsósorban a szavak, fogalmak pontos, helyes használata jellemző rá. Ennek jegyében tehát emeljünk ki egy-két csacskaságot a jeles történész írásából, ami összességében nagyjából a szokásos hivatalos fejtegetést tar­tal­maz­za a korral kapcsolatban.

A szerző mindjárt írása első részében beleütközik a „ki az államalapító?” című szokványos és ostoba történészi és politikusi játszadozásba. Ezt írja: „…nem sokan mernék tagadni, hogy a nomád állam átalakulása nem szűkíthető egyetlen bármennyire is nagy történelmi eseményre, és sokan vagyunk, akik úgy látjuk: az államalapítást Géza nagyfejedelem kezdte (972-997), és László (1077-95) fejezte be”.

Amiből csak az nem világos, hogy milyen államról van szó. A „nomád állam” miért nem normális állam? Ezek szerint nem létezett a nomád alapú mongol, arab, hun, kazár vagy török birodalom (állam), vagy a Géza-korabeli germán, frank, szláv törzsi alapú államszervezések? És a vikingek, akik másokat is megtanítottak államot szervezni, vezetni? Vagy azok is csak alsóbbrendű államok voltak, nem csak a miénk? Mert ami viszont a teljesítményüket illeti… Mitől „államibb” Géza állama, mint Taksonyé? Melyik az az államra vonatkozó ismérv, amellyel Árpádtól Taksonyig nem rendelkezett a „nomád” magyar állam? Egy ilyen összehasonlítás esetében, ha eltekintünk az ideológiai szempontoktól, talán csak a pénzverés esetleges hiányára lehet hivatkozni, de akkor ma is lenne néhány ENSZ-tagsággal rendelkező „nem állam” még Európában is. Arról nem is beszélve, hogy Püspöki Nagy Péter kutatásai szerint Taksony idején a prágai piacon vásároltak kereskedők magyar pénzzel.

A millennium (1896) éveiben még mennyivel tisztább volt a történészek agya. Nem variáltak, nem méricskéltek, hanem a valós helyzetből indultak ki, ezért nevezték honalapítónak Árpádot, mert ő volt az, és senki más utána. A többi legfeljebb csak ahhoz tett hozzá, vagy vett el belőle, amit ő teremtett. A katolikus Deér József szerint a „keresztény magyar állam”-nak is erős nomád alapjai voltak. Padányi Viktor Dentu-Magyaria-jának legérdekesebb része az, amelyben leírja a nomád társadalom működését. Ha a középkor feudális anarchiáival vetjük össze a nomád rendezettséget, akkor nincs mit szégyenkezni nomád elődeink miatt. Őutánuk az életminőség minden területén sokáig nagy volt a visszaesés Magyarországon. Glatz professzor is nyilván ismeri Padányi e fejtegetését (és a többit is), csak a politikai korrektség azt kívánja tőle, hogy ne tudjon róla.

Szinte komikus a szerző értetlenkedése, mikor nem érti, hogy ha a XI-XII. századi magyar királyság „nem került konfliktusba az orosz fejedelmekkel, kivéve akkor, mikor – nehezen magyarázható okokból – be-beavatkoztak az ottani trónutódlási harcokba”, akkor mégis miért? Nehezen magyarázható okokból, akadémikus úr? Pedig egyszerű: dinasztikus célokból, hatalomvágyból! A magyar trón­utódlási konfliktusokba miért avatkoztak be a Piastok, a Jagellók, a Prsemyslek, a Habsburgok, a Valois-k, az Anjouk, a Babenbergek, a Luxemburgok, a Wittelsbachok? Folytassam? Ugyanazért, amiért a Turul-házi királyaink az oroszoknál vagy máshol. Érteni kellene a feudalizmus világát, és a hatalmi politika, a dinasztikus terjeszkedési vágy lényegét. Úgy nem lenne olyan „nehezen érthető”.

A történelemről írók, gondolkodók gyakran esnek abba a hibába, hogy a múltra vonatkozóan későbbi korok meghatározásait, nézőpontját vetítik vissza, ami által éppen a kor megértésének a lehetősége válik kétessé. Ezért ír le Glatz Ferenc is olyan megállapításokat, mint „a Római Birodalom keleti örököse, a Bizánci Birodalom”, vagy „ettől kezdve a német királyok rendszeresen viselik a német-római császári címet”.

Értjük, persze hogy értjük a jeles szakembert. De írása szakszerűbb lenne, ha arról írna, hogy a „bizánci császárság” egy újkori meghatározás. Még a legutolsó „bizánci császár” is abban a helyes tudatban halt meg, hogy ő mint római császár küzdött székvárosáért az oszmán törökök ellen. Az „olasz” Dante is nyugodtan lehetett ghibellin, vagyis császárpárti, német születésű császár esetén is, mert az az uralkodó az ő és kortársai szemében a rómaiságot testesítette meg, még ha születésére nézve adott esetben német volt. Komolyan kíváncsi vagyok, melyik középkori római császár nevezte magát Glatz szerint „német-római”-nak? Mert én egyről se tudok. A császárság római eszme, és annak folytatását vélte minden utód egészen 1806-ig. De még Napóleonnál is megvolt a csábítás. Talán elgondolkodtató egyeseknek, hogy a „kalapos” király, II. József, aki iszonyúan haladó és felvilágosult volt, s a magyar koronára nem is tartott igényt, még ő is római császárnak hívatta és tartotta magát. Merthogy ő is az volt. (Viszont jogilag magyar király talán nem volt. De ebbe most nem megyünk bele.) Lehet, hogy az utókor jogosan szakaszol, de legalább a történésznek számolnia kell egy kor megértésénél az akkori emberek gondolkodásával, és ne kreáljon utólag olyan államokat (bizánci császárság, frank császárság stb.), amelyek sohasem voltak.

Európában minden császár 1806-ig római császár volt, függetlenül nemzetiségétől. Még a bolgár és orosz cárok, illetve az oszmán-török szultánok is e rómaiság bűvkörében határozták meg a maguk méltóságát. Százötven évvel ezelőtt ezt még tudta minden történész, csak a „haladó” és politikailag rendkívül korrekt mai történészek hiszik azt, hogy ők mindenről a legjobban informáltak.

A hamis nézőponthoz tartozik az is, hogy professzorunk túlzott jelentőséget tulajdonít az 1054-es szakadás előtt is a római és „bizánci” hitbéli különbségeknek. Pedig az akkori vita még alig volt több tisztán hatalmi harcnál. Tulajdonképpen az is csak egyfajta invesztitúraharc volt a (kelet) római császár és a pápa között. Ha pedig arra is gondolunk, hogy a XI. században a (kelet) római császárnak még komoly itáliai birtokai is voltak, melyek közül egyeseket (Nápoly, Szicília) majd a pápaság szerez meg mint hűbérúr, akkor még egyértelműbb a helyzet.

István keresztény Magyarországa nem választott kulturális értelemben Kelet és Nyugat keresztény világa között, mert az akkor még nem volt választási alternatíva. Illetve, ami különbség kulturális értelemben volt, az bizony Bizánc javára szólt. Bizáncban akkor még színházak, könyvtárak és hasonlók működtek, miközben Rómában a koszos és romos utcákon éjszakánként farkasokkal kellett megküzdenie a kóborlónak. Amúgy a Glatz által is említett Cirill-Methód-legenda is mutatja, mennyire csak hatalmi és nem ideológiai harc volt a keleti és a nyugati kereszténység között még akkoriban.

Érdekes Glatz professzor e megállapítása is II. Ottó római császárral kapcsolatban: „Miután 955 után a magyarok gyepűje visszaszorul, a keleti terjeszkedés és térítés állandósítására 976-ban kihasítja a bajor hercegségből a bécsi erdő vidékét, Ostmarkot, és abból önálló őrgrófságot alapít”.

Hát igen. Ez a fránya Augsburg, ahol úgy megvertek minket… Annyira, hogy a rettenthetetlen győztesek a csatatértől alig száz kilométerre levő gyepűhatárt, az Inn folyót 972-ig, Taksony haláláig nem merték átlépni. Utána pedig azért „szorultunk vissza”, mert Géza belháborút folytatott a törzsekkel és nemzetségekkel a kizárólagos hatalomért. De 981-ben így is elvertük a bajorokat Melknél, és tartottuk meg a várat. Nem értem, Glatz akadémikus vajon mit ért a „bécsi erdő vidékén”. Nála az mettől meddig terjed? De azt tudom és tudjuk, hogy a bécsi medencét Vajk-István ötven évvel Augsburg után még birtokolta. Ő engedte át a bajoroknak.

A második augsburgi csatát – az elsőről ugyanis hallgatnak szakembereink, mert azt mi nyertük meg 910-ben – úgy állítják be, mint valami rettenetes sorsfordítót. Pedig semmi se változott utána. Pontosabban, a halottakat eltemették, az élet pedig folyt tovább, mint előtte is. A mindig változó körülmények persze rendre befolyásolnak, alakítanak, de megrendítő csapásról beszélni Augsburg esetében túlzás. Amit főleg az bizonyít, hogy a csatatéren túl nem mertek a győztesek a magyarok után menni, és az akkor szintén Bajorországban időző Taksonyt és seregét se háborgatták. Vereségek egyébként korábban is érték a magyarokat például Arnulf herceg részéről (909, 913). S ezeknek az lett a vége, hogy a nevezett bajor herceg aztán magyar segítségért folyamodott hatalma biztosítása érdekében. Viszont Glatz professzor is, miként más szakember, ismételten említi a merseburgi „vereséget”, noha ma már tudjuk, hogy ott semmilyen csata nem volt. Így lett egy hírhedett vereséggel kevesebb önmarcangoló történelmünkben.

A következő megállapítása tisztelt akadémikusunknak a történelem egy ostobájából és egy tudatos alakítójából csinál minden realitástól mentes, giccses humanistát: „…III. Ottó (és a vele szoros barátságban levő volt nevelője, Szilveszter pápa) a keleti térítést nem akarja felhasználni a területek népeinek hűbéri alávetésére, hanem önálló állami és egyházi szervezethez segíti őket”. Igen, ahogy ezt nálunk egy történész-politikus-akadémikus elképzeli… Sajnos nincs lehetőség e bölcs megállapítás részletes cáfolására helyhiány miatt. Így röviden csak annyit lehet mondani, hogy ez a kijelentés marhaság. Megint csak azt kell mondani, hogy egy történész-politikustól azért többet vár el az ember, még akkor is, ha nem a korszak specialistája. III. Ottó halálakor is csak alig volt több húszévesnél, és leszámítva társadalmi helyzetét, jelentéktelen figura volt és maradt. A minden hájjal megkent, tehetséges Szilveszter pápa nevelője és irányítója volt e gyereknek, így az egész akkori politikát az ő szemszögéből ajánlatos nézni. Mert ő irányított mindent. Nem történt itt „hűbéri alávetés”? Dehogynem, bőven volt ilyen, csak a gyerek császár helyett a pápa lett a hűbérúr. Ő adta ugyanis a koronát az arra érdemesnek, az ő felügyelete alatt csinálták az egyházmegyéket. Miként a magyar királyé is hűbéri korona volt, ami állítólag elveszett: kár a dolgot szépíteni, az ugyanis történelmietlen.

A pápától való függés természetesen „csak égi függés” volt, aminek azonban kemény materiális hozadéka is lett. Amit főleg az bizonyít, hogy a katolikus egyház még évszázadokon át e „nem létező hűbéri jogokra” hivatkozva avatkozott bele az ország életébe. Ne felejtkezzünk el arról, hogy a XVII. században utólag készített Szilveszter-bullát is éppen azért hamisították, hogy e még akkor is aktuális kérdést manipulálják. De nem ez a baj, ez a hűbéri függés akkor ugyanis normálisnak számított. Viszont erről nem tudni, ezt elhallgatni több mint bűn. A hűbéri világból nem lehetett kimaradni, mindenkit „betagoztak”, fölé-alá, a királyokat is, mindenkinek megvolt a helye „az égi világban levő rend” mintájára. Glatz akadémikus úr megállapítása tehát abszolút történelmietlen.

Befejezésül még egy remek idézet szerzőnktől, amire azt lehet csak bevezetőül mondani, hogy bár hallgatott volna: a magyar királyság „kihasználva kiváló földrajzi adottságait, no és mert István és nyugati (bajor-frank) lovagi környezete erős állam- és hadszervezetet épít ki, 1030-ban visszaveri II. Konrád hadait, és megőrzi függetlenségét”.

Hát ez bizony szép és dicséretes dolog, ezért érdemes volt annyi magyart legyilkolni. A megszállóktól pedig megvédtek minket a megszállók. Egészen megkönnyebbültünk… Amihez azért tegyük hozzá, hogy e „függetlenségi harc” a Dunántúlon folyt, olyan területen, amelyet István előtt utoljára 907-ben áztatott a betolakodó németek vére. Ezt követően évtizedekig mindössze adót hozó vagy békét kérő követek, nyugati foglyok, esetleg kereskedők tehették lábukat Nyugat felől e földre, még a „rettenetes” augsburgi „ungarschlacht” után is. Mindaddig, amíg csak „nomadizáltunk” és nem lettünk „haladók”. Pedig akkoriban Glatzék szerint csak amolyan semmirevaló nomád államunk volt „egyedüli magányunkban, szégyellni való kalandozásainkkal” együtt, és főleg bajor, frank lovagok, latin írásbeliség s egyéb nyugati „fejlett, haladó” csodák segítsége nélkül… Viszont a függetlenségünk természetes volt minden szomszéd számára, még ha időnként el is vesztettünk távol határainktól egy-egy csatát.

Mindezek ellenére kíváncsian várjuk a konferenciát árpádi honfoglalásunkról, ahol reményeink szerint a sok szakember között talán lesz egy-két gondolkodó ember is. És Glatz Ferenc akadémikus úrnak addig talán még lesz ideje készülő könyve némely csacskaságának újragondolására. Mert akkor tényleg elmondhatjuk, hogy vannak pozitív változások.