Nagyváradon olvastam fel a múlt hétvégén a partiumi könyvvásáron. Ahogy sétálgattam a kolléga urakkal – Szentesi Zöldi László barátom s Domonkos László, több kitűnő kötet írója –, s bekukkantottunk ide meg oda, néztük a múltat, főt hajtottunk emlékek előtt, úgy éreztem, itt valami félreértés van.

Egyesek azt terjesztik, hogy László király városát elcsatolták, de én igazából ezt aligha hihetem. Az étteremben mindenki magyarul beszél. (Pár asztallal odébb egy barnább képű mondjuk valami fura nyelven karattyolt, de az nyilván turista volt a messzi Romániából.) A pocsék magyar lapok – Kiskegyed és társai – éppúgy elöl vannak, mint Pesten a sarki Tescóban, csupán a szemét kevesebb, mint a Blaha Lujza téren.

Az est másnapján kis gyalogtúrát tettünk. Bármerre léptünk, a magyar múlt integetett s köszöntött ránk. Kanonok sor. Szigligeti színház. Kereskedelmi csarnok. Utcák-terek, templomok. A Holnap szerkesztősége.

„A holnaposok irodalmi matinékat szerveztek, ahol műveikből olvastak fel, vagy színészek adták elő őket, zeneszerzők mutatkoztak be új szerzeményeikkel, a falakra pedig a modern festők alkotásai kerültek” – írja Ilia Mihály. A Holnap égisze alatt Ady hintette zsenialitása kártékony magvait, mely már akkor is felesleges volt, mára csak az utóhatásait láthatjuk, melyek közé tartozik, hogy egy Hencze nevű pacamázoló Kossuth-díjas lehet, s a nagyváradi színházban Parti-Nagy Lajost játszanak. Ha már a hatásokról beszélünk.

Domonkos László erősködött, hogy a pletyka igaz, Váradot tényleg elcsatolták, de kerestem, kutattam s nem találtam idegen múltra utaló jelet. Aztán végül ráleltem. Állt egy katona, talapzatán ka­ratty-nyelven írás, valami olyasféle jelentéssel, hogy itt áll XYZ, ki katonai hatalommal elvette a várost.

Mi felépítettük, az oláh csak elvenni tudta.

Az apám nekem azt tanította, a lopás akkor is lopás, ha régen történt. S a rablott holmi visszajár. No, majd meglátjuk.