Nem véletlenül övezi nagy hallgatás a WikiLeaks-táviratokat, hiszen azokból teljes mélységében feltárult a State Department és az amerikai diplomaták gondolkodásmódja. Néhány évvel ezelőtt, amikor a kiszivárogtató jóvoltából elolvashattuk a közép-kelet-európai amerikai nagykövetségekről Washingtonba küldött iratokat, bizonyos tendenciák is kirajzolódtak. Térségünkben leginkább három dolog érdekelte az amerikai apparátust, három téma körül forogtak a diplomaták gondolatai: az orosz politikai, gazdasági jelenlét, továbbá az antiszemitizmus növekedése, illetve az amerikai vállalatok pozíciói foglalkoztatták őket a leginkább. Ebben a sorrendben. Mára jószerével az Oroszország térnyerése elleni harc maradt, legalábbis ez a téma uralja az amerikai gondolkodást közép-kelet-európai ügyekben.

Lengyelország az elmúlt negyedszázadban, jórészt az Oroszországtól való félelme miatt, a volt szocialista tömb leg­at­lan­tis­tább államává vált. Ez a törekvés tulajdonképen ellentétes azzal a hagyományos európai szereppel, amelyet nagy lélekszáma és geopolitikai helyzete miatt az ország joggal érezhet magáénak. Az egymást követő lengyel kormányok azonban nem tudták és nem is akarták szétválasztani euroatlanti elkötelezettségük elemeit: a politikai és katonai értelemben vett biztonságot a nyugati világ egésze jelentette számukra. Rendszerint nagy egyetértéssel fogadták az amerikai kormányok kelet-európai terveit, az elmúlt években pedig teljesen elkötelezték magukat Washington mellett.

Az atlantizmus belehatolt a lengyel politikai élet valamennyi pórusába. Donald Tusk volt miniszterelnök, de különösen Radek Sikorski volt külügyminiszter életpályája ékes bizonyítéka a lengyel politikai elit nyugati elköteleződésének. Amikor néhány évvel ezelőtt a választási éjszakán Tusk hívei elégedetten nyugtázták és a választási térképet böngészve ki is mondták, hogy Lengyelország nem Magyarország, náluk nem lesz Fidesz-féle konzervatív kormányzás, akkor éppen hazájuk nyugatias elköteleződésére gondoltak, és arra, hogy az unión kívül nemigen lehetséges európai cselekvés.

Aztán kiderült, hogy mégis lehetséges. Éppen Orbán Viktor lépte át a „méretarányos bátorság” lélektani határait. Varsóban Tusk mozgalma kifulladt, ma ismét Kaczynskiék kormányozzák Lengyelországot. A fordulat kiváltotta a brüsszeli eurokraták dühét, de az Egyesült Államok a jelek szerint kivár, mert időközben túlságosan bonyolulttá vált a helyzet. Az ukrajnai színtéren az EU–Egyesült Államok-tandem nem muzsikál jól, az oroszok pozíciókat szereztek és tartanak fenn. Lengyelország megkerülhetetlen szereplője a konfliktusnak, támasza a nyugati törekvéseknek, Washington számíthat Varsóra. Amerikai nézőpontból nem időszerű tehát a kelleténél jobban feszíteni a húrt Lengyelországban, hergelni az új jobboldali kormányt különféle emberi jogi és alkotmányos természetű aggályokkal, hiszen minden meggondolatlan cselekedet, az amerikai fellazítás szokásos következményei tovább növelnék az instabilitást a térségben.

A hírek szerint Washington az eddigiek négyszeresét költené európai katonai kiadásaira, és ha a néhány évvel ezelőtt elhalasztott rakétatelepítésekből rövid időn belül valóság lesz, akkor az újabb, az eddiginél sokkal fagyosabb hidegháború elkerülhetetlen. Lengyelország kísérleti terepe és áldozata lehet a globális összecsapásnak. A jelenlegi helyzetből egyetlen kiút mutatkozik a lengyelek számára, amennyiben az elillanó nemzeti szuverenitás utáni vágy erősebb az elköteleződésnél: egy erősebb Európa.

Nagyságánál, befolyásánál, adottságainál fogva Lengyelország nem állhat meg a visegrádi együttműködésnél. Bár bizonyos témák, mint mostanság a migránsügy, szép sikerrel kecsegtetnek, és felerősítik a történelmi barátság képzetét, igazából nem perdöntőek Lengyelország európai hivatásának megszerzésében. Varsónak magát az uniót kellene átformálni, így a britekhez hasonlóan lépéskényszerben vannak. Nehezíti a helyzetet, hogy az éveken át megfelelő módon működő lengyel–német viszony az utóbbi időben megromlott, a német politikusok és a sajtó nagyjából olyan barátságtalan üzeneteket címeztek az új varsói kormánynak, mint néhány hónappal ezelőtt Orbán Viktoréknak.

A tét nem kisebb, mint hogy Berlin hosszú távon a kisebb, „mag-Európa” mellett tör-e lándzsát, vagy továbbra is magára vállalja a bővítéssel házon belül került keleti államokkal folytatott politikai disputát. Ha Németország sorsára hagyja Közép-Kelet-Európát, akkor az amerikai befolyás közvetlenül érvényesülhet majd Lengyelországban, amely keleti irányú kiszolgáltatottsága miatt egyelőre képtelen gátat szabni a washingtoni törekvéseknek. Vagyis a kevesebb Európa Lengyelországban több Amerikát jelent. De ahhoz, hogy a lengyelek több hangszeren tudjanak játszani, hogy atlanti elköteleződésük mellett erős európai értékeket is megjelenítsenek, Berlinben is változásra volna szükség, hiszen Angela Merkel teret vesztet, hónapok óta az események után kullog.

Ahhoz tehát, hogy Lengyelország új utakon indulhasson el, és legalábbis korrekt viszonyt építsen ki Oroszországgal, újfajta európai identitásra van szükség. És bár ennek az identitásnak a kialakításában, megszerzésében nem Lengyelország mondja ki a végső szót, az új lengyel kormánynak kétségkívül létezik valamennyi mozgástere, végső soron képesek lazítani az egyoldalú nyugati függésen – ha akarnak.