Végítélet

Simeonról olvasgatok, az oszloposról. Vagy ha úgy akarjuk, az oszlopszentről. Aki a hagyomány szerint negyven évig állt egy oszlop tetején a perzselő szír napsütésben.

Hogy pontosítsunk, nem egy darab oszlopon, mert több, különféle oszlop volt, de ha összeadjuk, állítólag kijön a negyven év. De teljes élete az eszmei megszállottság világában telt, nem evett, nem ivott, láncokkal tekerte körül magát, vére folyt, és amit el tudunk képzelni.

Megjegyzem, ez az elmebaj Szíriában alakult ki, és keleten terjedt el, ott voltak oszlopszentek, más néven sztiliták, a Nyugat és a nyugati egyház tiltotta, nálunk nem is volt szokás. Azt írja az egyik portál, hogy „a kereszténység korai századaiban sokan annyira szélsőségesen értelmezték az önmegtartóztatást, önsanyargatást, ami mai ésszel felfoghatatlan”.

Nos, ezzel vitáznék. Alig zárom be a középkorral foglalkozó oldalt, előjön a Mandiner cikke. „Amputáció várhat a német klímaaktivistákra.” Olvassuk figyelmesen: „Az »Utolsó generáció« csoport klímaaktivistái Hamburgban és Düsseldorfban egy merész tiltakozóakció keretében beton és epoxigyanta keverékével a helyi repülőtér kifutópályára ragasztották a kezüket. A szélsőséges aktivisták az ellen tiltakoztak, hogy a hatóságok nem tesznek semmit az éghajlatváltozással kapcsolatban, szimbolikusan feláldozva saját kezüket, hogy kifejezzék felháborodásukat. Akciójuk súlyos késéseket és káoszt okozott. Azóta kiderült, hogy az aktivisták tiltakozása nem is annyira csak szimbolikus volt… az építőiparban használt ragasztótól lehet, hogy csak az amputáció tudja megszabadítani az aktivistákat.”

„Utolsó generáció.” Ez tetszik. A bogumilok meg Isten kedveltjeinek nevezték magukat.

Szóval „az ellen tiltakoztak, hogy a hatóságok nem tesznek semmit az éghajlatváltozással kapcsolatban”. Nos, elmebetegnek lenni csakis magasztos célokért érdemes. Úgy várják ezek a klímakatasztrófát, mint egy oszlopszent Jézus második eljövetelét. Hiába, az ember nem változik soha.